Amióta nyári szünet van, szinte alig volt dolgom. Ez egy részről jó, másrészt már annyi szabadidőm volt, hogy nem tudtam magam hogyan lekötni és teljesen feleslegesnek éreztem magam. Jöttem-mentem Berlinben, olvastam, tanultam, rádiót hallgattam… Ezen héten meg annyi dolgom lesz, hogy nem tudom majd, hova kapjak. Nincs meg az egyensúly sehogysem…

Múlt kedden délelőtt jött a tandem, elmentünk Rathaus Stegliz-ig, ami nekem kábé a világ másik vége, oké, hogy az S1 vonalán van, de egy óra az út. Na nem baj, mert tök szuper könyvtárba mentünk, nyitott terasz, szánsájn, kávé, nameg angol és német nyelvtan. Aztán innen az S1 vonalának másik végpontja, Oranienburg, aztán Sachsenhausen. Elmentem Caro-ért a lovardába, hazafelé vagy egy órát kellett várni a következő buszra, úgyhogy, megint azt játszottuk, hogy Caro felírta egy lapra, mi nem megy nekem németül, nekem pedig példamondatokat kellett mondanom ezekkel a szavakkal. A csima és ceruzák szót pölö mindig felcserélem, így viszonylag vicces mondatokat tudok eszkábálni, minthogy Gyere fessünk, hozd a csizmád és hasonló oksságokat. De most annyiszor elmondatta velem, hogy soha nem felejtem el többet, az száz százalék.

Szerdán itthon voltam Caroval, festettünk, ragasztottunk, rajzoltunk. Este elbicajoztam Oranienburgba, mert meg akartam nézni, reggel mikor indul busz Sachsenhausen-be és ez jó indok volt egy kis mozgásra. Hazafelé, mikor bekanyarodtam az utcánkba, pont szembetalálkoztam Petrával és Caroval, akik láthatóan zavarba jöttek, mikor kérdeztem, hova indulnak. Caro mondott volna valamit, de Petra befogta a száját, és továbbhajtott. Itt már sejtettem, hogy valami készül. Aztán este nagyon sürgölődtek a konyhában, mikor lementem, takargatták, mi van a hátuk mögött, úgyhogy úgy gondoltam, hagyom őket, és hamar feljöttem a szobámba. Este még volt ezért egy kedves közjáték, történt ugyanis, hogy Caro és a víz viszonya ekkorra odáig fajult, hogy arra mentem le a lépcsőn, hogy Caro a konyhakövön hasal és zokog miközben a patakokban folyó könnyeit a szoknyájába törni, mert az anyja bejelentette, hogy akkor is kell lábat mosnia, ha aznap csizma van rajta, és ez ezentúl minden nap így lesz, ameddig velük fog élni. Először azt hittem, csak viccel, de aztán láttam, hogy tényleg folynak a könnyei és zokog.

Csütörtök reggel keltenem kellett Caro-t, mert aznap is ment lovagolni. Amúgy csütörtökön és pénteken is annyi dolgom volt, hogy reggel összekészítsem, mert 9-re érte jött egy barátnőjének az apja autóval és elfuvarozta a lovardában. Szóval csütörtök reggel mentem le a nappaliba, és ez várt az asztalon:

Kaptam virágot, képeslapot, egy albumot Hamburgról, mondván, ha most nem tudok elmenni Hamburgba, akkor Hamburg jön el hozzám. Caro készített nekem egy képet és a hűtőben pedig ez várt:

Nagyon meg voltam hatva, hogy így gondoltak rám… És persze tortát reggeliztünk. És akkor itt nincs ám vége. Mert 10 körül csöngettek, és ott állt az ajtóban egy férfi, hatalmas csokorral a kezében, egy lapról hatalmas erőfeszítéssel és vicces akcentussal betűzte a nevemet, aztán meg, hogy itt írjam alá és auf wiedersehen. A boldogságtól kábé nem láttam, 13 vörösrózsa…

Szóval csütörtökön és pénteken nem sok dolgom volt. Pénteken nagyon lehűlt az idő, kb 15 fokot esett egyik napról a másikra, én ettől hihetetlenül befordultam. Nem is sok mindenhez volt kedvem. Emellett úgy érzem, egyszerűen nem megy már több múzeum. Kiégtem. Hétvégén is csak Brecht egykori lakását néztem meg. Az idegenvezető vicces angolsággal kommentálta, hol cigarettázott, hol dolgozott, hol fogadta a vendégeit Brecht, megmutatta a könyvtárát, ami a mai napig érintetlenül maradt, a halálos ágyát, az ablakát... Hihetetlen érzés volt...

Talán még annyit említenék meg, hogy este Werner még bekiabált a szobámba, hogy nincs-e kedvem velük vízzel teli lufikat dobálni az ablakból és nézni, hogy durrannak szét. Az első reakcióm persze az volt, hogy wie bitte, de két perc múlva már azon kaptam magam, hogy ott állok mellettük a dolgozószoba ablakában és az udvaron lévő nyulakat ijesztgetjük vízzel teli lufikkal… Így telt a vasárnap estém. A héten minden nap húzós, mert Petra 10-ig dolgozik, és nekem kell egész nap lekötnöm Carot. Emellett heti háromszor megyek Sachsenhausenbe, mondtam már, mennyi utálom azt a helyet?

Hétvégén pedig elmegy a család a roctock-i punk fesztiválra és nyugi van. Számolom az órákat.

Először az elmúlt egy hét, aztán meg nagyvonalakban, ami előtte kimaradt.

Megjártam a Berlin Budapest tengelyt, kétszer, méghozzá úgy, hogy Berlin, Drezda, Prága, Pozsony, Budapest. Aztán meg vissza. Hát, nem tudom, Pisti, hogy bírja ezt, Petra egyszerűen azzal magyarázza, hogy er ist motiviert. Na, ja (de úgy németesen ám, nájá), máshogy nem megy ez a 12 óra egyhuzamban. Mire kedd este visszaértem Borgsdorfba, S-Bahn-nal, átszállással, bőröndhúzással, totál kikészültem. Arra gondoltam, szegény bőröndöm, annyi mindent látott már, annyi helyen ráncigáltam, de annyiszor, és legtöbbször persze egyedül… Ha tudtam volna akkor, amikor az első nagy utamra indultam vele hat éve, hogy ennyit fogom használni, na akkor biztos nem a legolcsóbbat vettem volna meg. De így is kiszolgált hat évet, remélem, a kerekei elbírnak még egy utolsó Berlin-Győr utat. Aztán lecserélem egy újra, amit már nem akarok ennyit egyedül húzni... Hahá, micsoda rejtett utalások. De tényleg, most már így ennyi elég volt. Szóval este beájultam az ágyba, beszéltem pár mondatot Petrával meg Caroval, akik szintén nemrég érkeztek meg Lipcséből, Wernernél voltak látogatóban. Caro ölelgetett meg örült nagyon az új plüsslovának, amit hoztam neki. Aztán felmentem a szobámba és paff. Reggelig.

Szerdán nem sok időm volt a visszrázódásra. Petra elment orrműtétre, szerintem ez orrsövény műtét volt, de nem vagyok benne biztos, csak azt tudom, hogy rutinműtét és tudott utána vezetni. Mikor hazajött, még mindig itthon voltunk Caroval, aki minden ürügyet kitalált, hogy ne kelljen elindulni strandra. Semmilyen formában nem szereti a vizet, bár újabb hír, hogy anyuka megelégelte, és mostantól minden nap fürödnie kell. Ejj. Végül nagy nehezen elindtunk, de a lenizt-i tó helyett Germendorf-ba mentünk egy Tier-Freizeit-und-Urzeit Park-ba, ami kábé azt jelenti, hogy van egy menő vadaspark pumákkal meg őzekkel meg struccokkal, van a parkban egy tó, amiben lehet(ett volna) fürödni és vannak műanyag dinoszauruszok is. Örültem nagyon, mert Oranienburgba kellett menni S-Bahn-nal, utána átszállni buszra, amivel nekem már ugye elég rossz tapasztalataim vannak. De most az egyszer simán odataláltunk, el se hittem, komolyan. Amúgy nagyon szép hely volt, tényleg, csak nagyon sajnáltam, hogy Caro nem akart bemenni a vízbe, mert a 35 fokban elég hívogatónak tűnt a gyönyörűszép kék víz… De idilli hely idilli környezetben, aranyos kislánnyal. Még kutyák is voltak, szóval tényleg minden készen állna egy családi filmhez.

Csütörtöktől jött a hessz: hétfőig szabadságon voltam. Ez kedves, mondhatni kellemes, satöbbi, persze, csak mondjuk mikor először megláttam a kis táblán a kiírást (Petra mindig egy táblára írja le a heti teendőimet) az első reakcióm kábé az volt, hogy mi a tököm (nem, nem pont ez, nem pont így), minek rendeltek vissza, ha egy héttel később is jöhettem volna. Szóval volt öt napom, amivel kezdenem kellett valamit. Kezdtem.

Csütörtökön meglátogattam Cilit, és a nagy hőség után elindultunk múzeumozni. Azt nem tudom, írtam-e már, de csütörtökönként este az összes állami múzeum 10-ig nyitva van és a belépés díjtalan. Így csütörtök esténként, ha ráérek, be szoktam menni. Múlt héten a Hamburger Bahnhof-nál voltunk, ahol kortárs művészek alkotásai vannak pölö Warhol meg Beuys, meg van pár video installáció az (undorító) (beteg) meg nem értett bécsi akcionistákról is. De a kedvencem a zsírszobor volt: egy terem telis-tele hungarocelltömbökkel- gondoltuk mi. Aztán elolvastam. Én. Aztán elmeséltem. Neki. Aztán megnéztük. Ketten. Közelről. Állati zsír volt, sok-sok tömb állati zsír. Szóval a Hamburger Bahnhof szerintem szuper, majd vissza akarok még menni egyszer, ha lehet, audioguide-dal. Meg finom a kávé is. Csak méregdrága.

Ezután én, a kultúrkeselyű, még átmentem a Museum Insel-re a Pergamon Museum-ba, de egy óránál nem bírtam többet, mert annyira elfáradtam, plusz tele volt turistákkal. Olyan jó lealacsonyító hangsúllyal tudom már mondani, hogy Berlin tele van hülye turistákkal. Hehe. Szóval elég fáradtan estem haza.

Pénteken adtam egy esélyt Oranienburg-nak. Utálom. Nagyon. De ott van az a kastély meg minden, én meg itt lakom tőle 2 S-Bahn megállóra, na, mondom, egy életem, egy halálom, megnézem. A dolog a következőképpen alakult: A kastélyba csak vezetéssel mehettem volna be nagyon drágán, azt kihagytam, a kert zárva volt, a cipőm véresre dörzsölte a lábamat és egy hülyegyerek viccből beleüvöltött a fülembe, amíg én egy padon olvastam, ő meg elsuhant mellettem bicóval. Ennyit Oranienburgról meg az esélyadásról.

Este folytatódott a pechszéria Cilivel, zárva volt a Winery, nem jött a villamos, a többit fedje írói homály. A negtív energiáim miatt volt, biztos. De aztán kimentünk Kreuzberg-be, ahol ettünk Köfte-t, amire annyira rákattantam azóta. Pedig nem szabadna. Ez egy olyan stuff, mint a Döner, csak nem pitában van, hanem baguette-ben. És lecker lecker. Láttunk villámlást is eső nélkül. Száraz zivatar. Mikor hajnalban hazaértem, még mindenki ébren volt, mert grillezgettek. Ja, csütörtökön megérkezett Lucas, Werner első házasságából származó fia, meg (az azóta kiderült, hogy csak barát) barátnője, és egész hétfőig itt voltak.

Szombaton ki is akadtam, mert engem speciel kicsit idegel, hogy annyian vannak ebben a házban, hogy még a konyhában is alszanak, és nem tudok normálisan megkávézni reggel. De Petra mondta, hogy ő szereti, ha tele van a ház. Hát most tele volt. Szóval szombaton is elhúztam gyorsan itthonról. Aznap gyógyis napot tartottam, vásárolgattam, meg kiültem a Tiergarten-be olvasni. Stílusosan Christopher Isherwood Goodbye to Berlin-jébe kezdtem bele. Lassan kezd aktuálissá válni. Nem is olyan lassan. Elkezdtem írni a mit kell még megnéznem listámat is.

Vasárnap adtam megint a kultúrának, megnéztem a Bauhaus Archiv-ot, amivel már a megérkezésem óta szemezgetek. Természetesen, itt is elfogadták a diákigazolványomat és kaptam ingyen audioguide-ot is. A kiállítás nagyon-nagyon jó volt, mindenki menjen el, aki ide jön!

Hétfőn megcéloztam a Deutsche Guggeinheim-et, ami egy (fos) nagyon kicsi és (szar) eléggé érdektelen. Aztán megkezdtük Cilivel a tandemet: ő segít nekem a németben, én pedig neki az angolban. A Hamburger Bahnhof kávézójába akartunk menni, de elfelejtettük, hogy hétfőnként az összes múzeum zárva van. (Kivéve 3, amiből 2-ben már voltam, hehe) Így kiültünk a kávézó székeire, mert itt csak úgy kint hagyják őket szünnapra is, nem lopják el, törik össze, festik le, adják el, viszik haza a népek. Szóval ahogy ott ültünk a Spree partján Berlinben a Hauptbahnhof-tól 2 perc sétára, és a Cili a melléknévragozást magyarázta, arra gondoltam, hogy azt azért igazán mondhatták volna a gimnáziumi némettanáraim, hogy a Deutschexpress-en túl létezik egy igazi Németország is. Aztán megint kezdetét vette a pechszéria, mondom, negatív energiám van. Bárhova akartunk menni, az zárva volt. Lestétáltunk a Volksbühne-ig, aminek a lépcsőjén három ember épp egy performanszt adott elő, meg benéztünk a Babylon Kino-ba is, és végül beültünk borozni a Clärchens Ballhausba, ami nagyon hangulatos volt. Egy négy éves forma kisfiú fél órán keresztül üvöltözött és sikítozott egyre magasabb hangom, mire az apja végre odament hozzá focizni.

Jövő hétvégén a család elutazik Rostockba egy punk fesztiválra. A kislány is velük megy és az autóban fognak aludni. Ők tényleg hippik. Hívtak minket is Pistivel, de mi inkább kihasználjuk, hogy üres lesz a ház. Aztán augusztus 12-22 között Petra szabadságon van, így lesz másfél hetünk Pistivel. Négy napot még eltöltünk Berlinben, aztán 16-án, hétfőn elindulunk Nürnbergbe, ott leszünk szerdáig, onnan átutazunk Münchenbe, ahol megünnepeljük az évfordulónkat, 21-én, szombaton visszautazunk Berlinbe, és vasárnap Pisti hazamegy. Elbúcsúzik a családtól, mert nem jön többet. Már csak én megyek, szeptember 4-én, szombaton, Végleg. Haza.

Sok mindennel el vagyok maradva. Talán behozom magam. Olyan van pölö, hogy szombaton minden alkalommal tapsoltam egy tv-nek, mikor a németek szerelték az argentínokat. Aztán feltömörültem egy S-Bahnra ami a dont kráj for mi árdzsentína-tól zengett. Tegnap meghallgattam őt a Mauerpark-ban. Tök véletlenül. Csak használt nyakláncot akartam venni. Ma eltekertem édességekért, vettem másfél kiló Haribót. Délután elvittem Caro-t egy szabadstrandra, felfújtam egy Csipkerózsikás gumimatracot és úsztam egy kicsit. Aztán sütöttem palacsintát. Holnap este pedig otthon alszom.

Ha tudnám, leírnám, hogy milyen, mikor reggel egy halott kisnyulat találsz az konyhaasztalon, mikor teljesen szétesel a Jüdishes Museum-ban, mikor indiaiak elcsomagolják a pogácsádat, mert úgy ízlik nekik, mikor a németek gólt rúgnak és az egész tér zeng az üdvrivalgástól, mikor Schönebergben biciklizel, mikor Tegel-ben sushi-t eszel, mikor vasárnapi ebéd után angol nyelvű Bibliát kapsz egy 54 éves görög nőtől, mikor egész délután Fußballüberraschungot ragasztgat neked egy hat éves kislány, mikor Prenzlauer berg-ben olaszok vaffanculoznak melletted focimeccs nézés közben, mikor a felfázástól félve Nádas Péter könyvet raksz magad alá a Bonnie Tyler koncert alatt. Ha tudnám, leírám, milyen nekem Berlin.

Pisti második látogatása elég rövidre sikerült, péntek reggel érkezett és hétfő reggel már ment is haza. A dolgok sajnos úgy alakultak, hogy pénteken is egész nap dolgoznom kellett, így tényleg csak a hétvégénk maradt egymásra.

Péntek reggel elkísértem Carot az iskolába, Werner is itthon volt aznap és mindketten azon nevettek, hogy Réka ist aufgeregt vagyis hogy izgatott vagyok, mert az ajtóból rohantam vissza, hogy elfelejtettem Caronak uzsonnát csomagolni, ami se eddig, se ezután nem történt még meg soha. Miután „leadtam” Carot a suliban, indultam a Hauptbahnhof-ra, a perceket megintcsak számoltam, és annyira jó volt újra meglátni Pistit! Mint a vadromantikus filmekben a legnagyobb klisé, rohanás a vonat mellett, a kalauz meg csak mosolyog rajtunk. De aki még nem volt ilyen helyzetben, el se tudja elképzelni, mit érez az ember ilyenkor.

Szóval a Hauptbahnhof-ról hazajöttünk, de sajnos nem volt sok időnk itthon, mert menni kellett Caro-ért az iskolába, most hamarabb, mert rohanni kellett lovaglóórára. Megint kaptam rengeteg ajándékot, Pistitől egy negyedik plüss állatot: egy sárkányt, illetve egy hiper-szuper termosz bögrét, amiben azóta hozom-viszem a kis kávémat és jó lesz majd a közös túrázásokhoz, Anyáéktól pedig nyakláncot, csokit, Pilóta kekszet… Meg tejfölt a pogácsámhoz, de ezt majd legközelebb.

Szóval alighogy lepakoltunk, indultunk Frohnau-ba az iskolába. Az S-Bahn állomás épp le volt zárva, mert egy hatalmas daru feldőlt és betörte az állomás tetejét, amit épp felújítottak volna. Szóval a felújítás helyett betörte a tetőt és féloldalt állt, nem ment se erre, se arra, nem is tudom végül hogy sikerült onnan kiszedni azt a hatalmas gépet. Az egész körforgalom el volt kerítve, minden tele volt rendőrökkel és bámészkodókkal, kár, hogy nem volt nálam a fényképezőgépem. Mikor Caro meglátott minket, már rohant is, máskor is magammal kéne hoznom Pistit, mert valahogy sokkal lelkesebben jön haza ilyenkor Caro. Nagyon oda van Pistiért, miután elment, már rögtön kérdezte is, mikor jön újra. Itt például a kisnyuszikat mutogatja neki:

Csináltam gyorsan melegszendvicset, aztán mentünk is Sachsenhausen-be lovaglóórára, de olyan sokáig tartott, hogy lekéstük a buszt visszafele, és mivel óránként jár, hívni kellett Petrát, hogy hozzon minket haza. Itthon épp nagy lakásátalakítás folyt, én is meglepődtem, hogy mi ez, meg hogyhogy most, péntek este, bár már meg kéne tanulnom, hogy ilyeneken itt nem akadunk fönn. Szóval minden kipakolva, félrehúzva, kiborítva. Petráék minden hónapban átrendezik a nappalit, mire hozzászokom az új elrendezéshez, már jön a másik dizájn. Eddigre mindketten nagyon fáradtak voltunk, Pistit kimerítette az utazás, én meg egész héten korán keltem, meg meleg is volt és késő is, így nem mentünk már be Berlinbe, csak Borgsdorfban sétáltunk, meg kicsit az erdő szélén, aztán haza jöttünk, beszélgettünk és kialudtuk magunkat. Aznap megérkezett Werner lipcsei barátja, Félix, de mi csak másnap reggel találkoztunk vele a reggelinél. Hát nekem nem volt túl szimpi, tipikus harmincas jópofa agglegény, csak sajnos olyan gyorsan beszélt, és persze nem a berlini hoch Deutsch-ot, hogy a felét nem értettem annak, amit mondott.

Szombaton tényleg nagy hőség volt, végre lehetett szoknyában meg szandálban mászkálni. De ezzel a lehetőséggel Pisti nem élt, csak én. Célba vettük az állatkertet, amit már előző alkalommal is meg szerettünk volna nézni, csak túl hideg volt hozzá. Na, most tökéletes volt az idő. Leszálltunk a Tiergarten-nél, nézelődtünk egy Trödelmarkt-on, azaz bolhapiacon. Ez alatt persze nem az Ecseri-féle színvonalat kell érteni. Nagyon szeretem ezeket a piacokat, annyi sok érdekes dolgot lehet kapni, legjobban persze az ékszerek tetszenek, olyan választék, minden darabnak külön története van, és még egy ilyen biztos nem jön szembe az utcán.

Aztán bementünk az állatkertbe, hatalmas volt a sor, másnak is eszébe jutott ez a program hétvégére. Petrától kaptam egy kuponfüzetet ajándékba, azt mondta, megérdemlek egy ilyet, annyit jövök-megyek Berlinben. Ezzel a kuponfüzettel mindketten 25%-kal olcsóbban tudtunk bejutni, de csak az állatkertbe, az akváriumba nem, mert persze turpisan úgy volt megoldva, hogy a kettő együtt nem használható fel. Sebaj, így is jobban jártunk.

Szó szerint egész nap az állatkertben voltunk, rengeteg állat van, legjobbak szerintem a majmok., ők csinálják a fesztivált mindig. Amúgy az itt eltöltött két hónap alatt rengeteg állatnevet tanultam csak abból, hogy egy hat éves állatmániás kislányra vigyázom, illetve múzeumba, állatkertbe járok, új nyelvpedagógiai módszer, haha.

Az alábbi három kép közül melyik a kakukktojás?

A Berlin Zoo nagyon nagy élmény, otthon is el akartunk már menni Pistivel. Hát úgy alakult, hogy Berlinbe hamarabb sikerült eljutunk, mint a Városligetbe. Az állatkertezés olyannyira elhúzódott és olyan fáradtak voltunk utána, hogy nem sokat tettünk már aznap este, kiültünk/ kifeküdtünk a Spree partjára a Reichstag-tól nem messze, a Hauptbahnhof-fal szemben egy parkba. Nagyon idilli volt. Aztán hazamentünk. Vasárnap kicsit később indultunk el, mert Wernerrel beszélgettünk. Werner nagyon kedves és jófej, de ha egyszer elkezd beszélni, nem lehet lelőni. Mesél mindenről, magyaráz, kérdez. Ha Petra itt van és látja, hogy mennék, akkor rászól, hogy Werner, a Rékának megy az S-Bahn-ja. De Petra dolgozott. Egyébként nagyon sokat lehet Wernertől tanulni, meg tök jók a sztoriai is. Aztán szerencsére elmentek Caroval füvet gyűjteni a nyulaknak, így mi is gyorsan eljöttünk. Elmentünk Charlottenburg-ba, leszálltunk a Sophie-Charlotte-Plazton és elsétáltunk a Schloss Straße-n a kastélyig.

Én abban reménykedtem, hogy lesz megint kirakodóvásár, de sajnos nem volt, így csak a kastélyparkban sétáltunk. De gyönyörű volt és hatalmas. Leültünk egy padra, megebédeltünk, nézelődtünk, pihentünk. Ezen a napon nem pörögtünk annyira, örültünk a jó időnek. Átmentünk a Tiergarten-be, fűben ültünk, frapuccinot ittunk, sajnáltuk, hogy már vasárnap este van. Aztán hazajöttünk, beszélgettünk, bepakoltunk.

Pisti ezúttal busszal ment haza, reggel fél tízkor indult Messe Nord-tól, ahonnan három hét múlva én is indulok majd.

Ez így tarthatatlan, mindig lemaradok és a végén nincs kedvem leírni a dolgok egészét, csak nagyvonalakban, pedig rengeteg minden kavarog a fejemben. Próbálom magam behozni,.. Kezdem a Pre-Pisti korszakkal, haha, elég szarul hangzik, szóval a látogatása előtti héttel.

Pénteken végül találkoztam Cilivel, aki német szakos, egy napon van a születésnapunk és még a mobilunk is ugyanolyan. Ennyit elég tudni. Meg azt, hogy szuperul ismeri Berlint, én meg hagytam magam vezetni. Így jutottunk el Prenzlauer Berg-be egy Winery nevű helyre. Prenzlauer Berg amúgy nagy bohém negyed, egykor művészek és házfoglalók lakták, mára, ahogy ez lenni szokott, menő lett és drága, az ingatlanárak durván felmentek. De meg van a maga varázsa, a Winery például egy olyan hely, ahol 2 euro belépőt kell fizetni, ezért kapsz egy borospoharat és annyit töltesz után, amennyit akarsz, fizetni távozáskor kell, annyit, amennyit a lelkiismereted diktál. Otthon ez meddig működne? Ja, és mondanom sem kell ugye, hogy nem Koccintós meg Csikós bort ittunk? Utána átmentünk az Oranienburger Straße-hoz egy Clärchens Ballhaus nevű helyre, ahol volt élő zene, szuper hangulat, és kicsit újra Notting Hill-ben éreztem magam, mikor a színesbőrű énekes után énekeltem, hogy éntnószánsájnvensízgon. Vagy akármit. Illetve a következő dialógus is itt sikerült.

menő magyar fiú: Hogy hívnak?

én: Sz.... Réka.

menő magyar fiú: Tényleg? És ezt te választottad magadnak?

Dobogós, amúgy.

Szombat már a szokásos pihivel kezdődött, bár az ablakom alatti játszótéren sikongató gyerekektől viszonylag nehéz volt aludni. Aztán feltápászkodtam és rávettem magam a nagy tettre. Olyat tettem, amit eddig még soha, amitől mindigis tartottam, ami számomra eddig tabu volt, amit két hete halogatok, pedig tudtam, hogy egyszer meg kell tennem. Befestettem a hajam. Haha. De nekem ez tényleg durva stuff. Mindig anya festi, eddig soha nem mertem hozzányúlni, túlságosan is féltettem magam tőle. De nem volt mit tenni, muszáj volt cselekednem. A durva az, hogy egész jó lett, nem mondom, hogy tökéletes, de semmi megbotránkoztatás. A szombat délutánom nagy részét tehát ez a projekt tette ki: előkészítés, bonyodalom, tárgyalás, tetőpont, megoldás (ugye így van, Anya?), utána pedig tovább pihentem, nem kicsit megkönnyebbülten.

A dolgok vasárnap kezdtek érdekessé válni. Mielőtt elkezdtem járni a nyelvsuliba, sokat gondolkoztunk azon Pistivel, vajon milyen emberekkel fogok összebarátkozni. Hát egyet nem vettünk számításba: hogy egy 54 éves görög nagymamával leszek jóban. Pedig így lett. Alexandra, aki mellettem ül, mindig ellát görög rágóval és cserébe rólam nézni le a feladat megoldását, nos ez az Alexandra ’88 óta Berlinben él a családjával. Mikor idejött, a Fal még állt. És ez idő alatt jutott olyan szintre németül, amilyenen most én vagyok. A férje abszolút semmit nem beszél, most tanulja, hogy Ich heiße, esküszöm. Alexandra rettentő nyitott és jó kedvű és vicces, múlt héten meghívott magukhoz ebédre.

Így történt, hogy vasárnap egy órakor, görög unokákkal és gyerekekkel körülvéve néztük az Eurovízios Dalfesztivál ismétlését, miközben mellettem Uzot ittak, én meg tömtem magamba a Tzatzikit, a muszakát, a rucolát, leöblítettem egy kis borral, aztán meg jött a mézes-diós görög joghurt, hogy csak a kulináris oldalról közelítsem meg a napot. Ja, és persze németül társalogtam, simán, ezekkel a görögökkel, itt, Berlinben, én, németül, a görögökkel, szóval ez ám a multikulti ikszpíriönsz, megent, erre varrjon gombot az, aki hülyének nézett azért, mert én bevállaltam azt, hogy ide kijövök. Hogy én a muszaka fölött magyarázom a görög anyukának, hogy hát az oroszok is jók voltak az Ojrovízión.

Amúgy itt Eurovízió láz van, mert egy német csaj nyert, Lena, és mindenhonnan az ő dala folyik, ami első hallgatásra kedves, másodikra aranyos, harmadikra elmegy, de hatszázötvenedjére már eléggé unalmas. A német média szerint elvarázsolta Európát. Hümm. Ki hallott már róla otthon? Amúgy itt van. E. (Csak hogy a Jászságban is érthető legyek).

És akkor majd mindárt jön a többi történés, csak győzzétek kivárni.

Miután Pisti elment, jöttek a szürke hétköznapok. Hétfőtől csütörtökig délutános voltam, ami azt jelenti, hogy reggel nem kell korán vinnem Carot a suliba, de délután érte kell mennem és egész estig vele lennem. Ilyenkor elmegyek 9-re a nyelviskolába, de hamarabb, háromnegyed 1-kor el kell indulnom, hogy odaérjek Caroért időben. Ezek a napok mindig nagyon kifárasztanak, mert Caro egy energiabomba és az utazás, leckeírás, lefekvés külön műsorszám. Ha reggel én viszem suliba, nagyon korán kelek és már 8-kor ott vagyok a nyelviskolában, de délután nem kell vele lennem, max elhozni a suliból. Szóval négy délutános nap nagyon ki tud fárasztani.

Hétfőn nincs nyelviskola, így délelőtt itthon voltam, rendbe szedtem a dolgaimat, Petrával beszélgettem, délután pedig már Caroval voltam. Mikor másfél hónapja megérkeztem, épp fedeztették az egyik nyulat és mostanra már nagyon várták a kisnyuszikat. Hétfőn kint játszottunk a kertben, mikor Caro odarohant hozzám riadtan, hogy látott valamit a nyúlketrecben. Felnyitottuk a tetejét és ott volt sok-sok ici-pici nyuszi, feketék és zsömleszínűek. Carot aznap le se lehetett lőni, össze-vissza ugrándozott a kertben, hogy ez sokkal jobb, mint a Nutella.

Ez nem az összes, 13 darab van. Jó őket cumisüvegből etetni...

A hét többi napja hasonló módon telt, délelőtt nyelviskola, délután gyerekpesztra. Péntekre eléggé fáradt is voltam. Estére viszont kisütött a nap és szép idő lett, találkoztunk is Gerdával és elmentünk Kreuzbergbe, mert kezdődött a Karneval de Kulturen, péntek volt a nyitóestje. De hamar odébbáltunk, mert pénteke kirakodóvásáron kívül még nem sok minden volt, így megintcsak az Oranienburger Straße-n találtuk magunkat idióta angol turistahegyek között.

Szombaton nagyon fáradtan keltem. Itt bármilyen fáradt vagyok sem tudok 10-nél tovább aludni, mert annyira nagy a nyüzsgés, hogy az egyszerűen lehetetlen. Ha Caro ébren van, akkor futkározik, kiabál, jön-megy a lépcsőn, játszik. Ha nem alszik, a szomszéd ébreszt fel. Ha nem a szomszéd, akkor az ablakom alatt lévő játszótéren sikítoznak a gyerekek. Szóval elég korán felkeltem, megreggeliztem és bementem Berlinbe. Elhatároztam, hogy minden alkalmat megragadok arra, hogy Berlinben legyek, mert bármilyen fáradt vagy letört is vagyok, valahogy mindig feltölt. Na, aznap nem sok mindent csináltam, sétálgattam a Mitte-ben, elmentem a Hackescher Markt felé, nézelődtem a kirakodóvásárban.

Nagyon szép idő volt, dühöngtem is, hogy mikor itt volt Pisti, bezzeg végig hideg volt. Elsétáltam az Alter Jüdischer Friedhof-hoz, a zsidó temetőhöz, amit már nagyon régen meg akartam nézni, csak mindig kimegy a fejemből, hogy szombaton az bizony nem olyan egyszerű, így csak kívülről néztem meg. Majd legközelebb.

Sikerült megtapasztalnom a német plázák atmoszféráját is, nem sokkal jobb, mint a magyaroké. Egészen eddig halasztgattam, hogy vegyek valami normális pulcsit, mondván, hogy most már úgyis jobb idő lesz, de kész, vége, betelt a pohár. Es geht gar nicht. Vettem egy pulcsit. És szükségem is volt rá…Aztán hazajöttem regenerálódni, Werner hívott egy barátjának a szüli napi bulijára, de mondtam neki, hogy mikor ők indulnak, én akkor fekszem le. És ez így is lett, 9 körül mentem aludni.

Vasárnap visszamentem Kreuzbergbe a Karneval der Kulturen-re. Rengeteg ember volt ott, ami számomra egyrészt hangulatos, másrészt nyomasztó. Elnézelődtem a kirakodóvásárban, megebédeltem, továbbnézelődtem. Ettem nagyon finom indiai kaját, olyan nehéz volt dönteni, annyi kultúra étele volt felsorakoztatva, én megy egyrészt ki vagyok éhezve a normális ételre (értsd: bármi, ami nem kenyér, tészta vagy virsli), másrész szeretek új ízeket megismerni. De az indiai tökéletes döntés volt. Pont. Aztán elmentem megnézni a jelmezes felvonulást. Az egészet a Notting Hill Carneval-hoz hasonlítanám, amit eddig sajnos még nem láttam élőben. Kreuzberg utcái is hasonlóak, mint a Notting Hill-i utcák, néhol még színes ház is van, rengeteg az ember az utcákon. A járdán, az úton és az ablakokban ülnek, a házak elé asztalok kipakolva, ahol sütiket árulnak. Ez is olyan, ami soha nem lesz otthon.

A felvonulásra egy órát vártam, és egy órát bírtam végignézni, de utána annyira elkezdett zavarni a hatalmas tömeg, hogy muszáj volt eljönnöm. Jó döntés volt, mert még hátra volt a fele, amit biztos, hogy nem bírtam volna végig. Ettől függetlenül nagyon jó élmény volt és szeretnék máskor is elmenni. Csak nem egyedül…

Hétfőn Pfingstmontag, azaz Pünkösd hétfő volt, így Werner itthon maradt Caroval. Egész reggel zuhogott és hideg volt, de mivel elhatároztam, hogy minden alkalmat megragadok valami kis kultúra beszippantására, elindultam Berlinbe. Mivel hétfőn a legtöbb múzeum alapból zárva, ünnepnapokon meg még a maradék nagy része is, így fél órán keresztül keresgéltem a neten, hova menjek. Petra jókat nevetett, mert minden alkalommal, mikor láttam, hogy ez is zárva meg az is zárva, felsziszegtem egyet. Végül találtam kettő azaz kettő múzeumot a Museum Insel-en, így elindultam, majd ad hoc módon bementem ez egyikbe. Ez az Altes Museum volt. Szerencsére a németek nem teljesen látják át a magyar diákigazolvány-rendszert, így a fél éve lejárt igazolványomat eddig még mindenhol elfogadták.. Tehát az elte tett még nekem egy utolsó szívességet. A kiállítás főként a görög és római kultúrából fennmaradt emlékeket mutatott be. Jó, jó, csak sok itt a köcsög, tényleg, a kiállított tárgyak kilencven százaléka festett cserépedény volt. De így is két órát maradtam, nagyon lekötött, és mikor kiléptem a múzeumból, elfogott az az érzés, amit csak akkor érzel, mikor egy múzeumból lépsz ki, és első pillanatra minden teljesen irreálisnak hat körülötted. Volt időm ezt átgondolni, mivel leszakadt az ég és negyed óráig annyira zuhogott, hogy esélytelen volt elindulni. Gyönyörű látvány volt, annyira jóleső érzés volt nézni a vihart az Unter den Lindenen az Altes Museum lépcsőjéről.

A legviccesebb azért mégiscsak az volt, mikor felnéztem az egyik edényről, és ott állt előttem Gerda. Mekkora esélye van egy ekkora városban annak, hogy mindketten ugyanakkor ugyanazon a helyen legyünk? Neki is sikerült megtalálnia az egyetlen nyitva tartó múzeumot…

Kedden még szünet volt az iskolákban, így fel voltam készülve, hogy egész napos gyerekpesztra következik. Ezért nagyon örültem neki, mikor Petra bejelentette, hogy kivett egy napot, így az én szabadnapjaimat is megtoldotta egyel. Folytatódott a múzeumozás, csak még tettem egy kis kitérőt. Megláttam ugyanis egy cipőt előző nap a Friedrich Straße-n és éjjel meggyőztem magam, hogy mennyire nagy szükségem is van rá. Tényleg nem tudnék meglenni nélküle: irreálisan drága volt, két nap után úgy kidörzsölte a lábam, hogy most nem tudom hordani, és amúgyis van már itt egy rakat cipőm. De szép.

Aztán kimentem Charlottenburgba, mert a nyelviskolában azt a tippet kaptam a francia építésznőtől, hogy a Berggruen Museum-ban Picasso und seine Zeit kiállítás van. Itt is sikerült féláron bejutnom. Ez a Berggruen nevű műgyűjtő magángyűjteményét mutatta be, de én őszintén több képre számítottam, meg persze az igazi nagyok nem itt vannak. Volt jópár Klee is viszont, amit lájkoltam. A jegy ott még egy másik múzeum látogatására is feljogsított, a Collection Scharf-Gerstenberg-ben a "Surreal Worlds"-öt (?) nézhettem meg. Nekem személy szerint nem jön be a szürreál, valahogy idegenkedem tőle és rettenetesen nyomaszt, de nem olyan értelemben, ahogy szeretem, ha nyomasztanak, lásd Beckett. Egyszerűen ódzkodom tőle, na. És Dalí-t sem nagyon szeretem, bár ez tudom, hogy ciki, kezdhet is kövekkel dobálni a sok tizenkilenc éves sálas-tarisznyás szabadbölcsész lány. Ha már ott voltam, természetesen megnéztem, de nem volt rám túl nagy hatással.

Szerdától visszaálltak a hétköznapok a normális kerékvágásba, de megmondom őszintén, kicsit már hiányzott is, mert olyan feleslegesnek érzem magam, ha sokáig nincs mit tennem. Ez az érzés egészen szerda délutánig ki is tartott, utána pedig megint a hétvégét vártam inkább.