A múlt hét hátralévő része hasonlóan telt, mint a többi nap: reggel fél hatkor kelés, Caro keltegetése, reggeli és uzsi készítése, iskolába menni, délután pedig értemenni, kaját csinálni, és amit én sem gondoltam volna, de bizony: német helyesírást javítani illetve olvasásban segíteni. True story.

Péntek este mindenki nagyon izgatott volt, mert szombaton volt Caro első lovagló versenye. Anyuka sürgött-forgott a konyhában, Caro pedig megfürdött, mégpedig másodjára, mióta itt vagyok. Ebben is hasonlítanak az angol gyerekekre… Lényeg a lényeg, nagy nap volt a szombat, mert Caro még hajat is mosott. Péntek este átjött Petra barátnője, Geret, aki megcsinálta nekem az igazolást, hogy gyakornok vagyok, és aki egy igazi csodabogár, egy kiöregedett hippi. Ma mesélte Petra, hogy Geret évek óta pereskedik mindenkivel, mert tűntet és plakátokat készít és már az egyetemen is igazi lázadó volt. Este még Werner bekopogott, hogy nincs-e kedvem velük borozni, de én már a bárányos pizsamámban néztem a tv-t félálomban, úgyhogy ezt kihagytam. Én itt minden este kidőlök, nem csak fizikailag, de szellemileg is totálisan kifáradok, sok még nekem, hogy mindenhonnan német szó jön.

Szóval szombat reggel így közösen megreggeliztünk. Számomra ez nagyon érdekes élmény volt, au pairként hozzá voltam szokva, hogy a hétvégén fölösleges vagyok, olyankor együtt a család én pedig megpróbálok minél láthatatlanabb lenni, elosonni vagy éppen bezárkózni. Szombat reggel is úgy mentem le a lépcsőn, hogy majd gyorsan bekapok valamit, de mikor leértem, láttam, hogy mindenki az asztal körül ül, nekem is van tányérom, kávé a bögrémben, zsömle félbevágva. Nagyon meglepődtem, mert nem erre számítottam. Ezek után megérkezett Petra apukája, egy echte NDK-s nagypapa, és elindultunk Sachsenhausenbe. Reggel nagyon hűvös volt, itt nagyon hűvös volt egészen a hétvégéig, én pedig alapból fázós vagyok, úgyhogy ami vastag ruhám volt, azt magamra vettem. Ki is lettem kicsit nevetve, de én mondtam, hogy Dojcsland iszt ájnfáh cú kált für mih. Caro végül harmadik lett, kapott ajándékot, nagyon aranyos volt. Aztán Petra apukája elfuvarozott az oranienburgi S-Bahn állomásig, nem sokat beszéltünk, de ő volt az első, aki magázott, mióta itt vagyok. Először nem is értettem, kihez beszél. No meg a keresztapám varburgja óta most láttam először autó hátsó ülésén kockás plédet leterítve. Ez elég viccesen hatott egy bmw-ben amúgy.

Aztán délután bementem Berlinbe, hogy találkozzam Gerdával, akinek a nővérével vagyok jóban, de mivel Gerda is most jött ki au pairnek, gondoltam, jó ötlet felvenni vele a kapcsolatot. Hirtelen ötlettől vezérelve bicajjal mentem be Berlinbe, ami egyébként hatalmas élmény volt, és amint lehet, megint bicajjal megyek majd. Elég nagy menőség végigtekerni az Unter den Linden-en, a világ urának éreztem magam, gondoltam, elmehet mindenki a francba, aki nem tudja, milyen menő ez, de mikor átmentem a piroson és majdnem elütöttem egy riksást, úgy döntöttem, hogy akkor most visszaveszek az arcomból kicsit. Ötre volt megbeszélve a találka Gerdával az Alexanderplatzon a TV torony előtt. A telefonom sajnos lemerült, de a magyar mobilomban benne volt Gerda száma, mikor késett pár percet, írtam neki, hogy itt vagyok. Aztán késett 10 percet, aztán húszat, aztán fél órát…. Egy óra után feladtam, és hazamentem. Miután bedugtam töltőre a telefont, látom az sms-eket: Ő is írt. Ő is ott volt. Ő is egy órát. A másik oldalon…És valami miatt nem kapta meg az sms-emet. Végül másnap ugyanott, ugyanakkor sikerült találkozni, kávéztunk, pezsgőztünk, sokat beszélgettünk, egyre értem haza. Szóval jó volt.

Szerencsére ezen a héten Petra délelőttös, tehát reggel nem kell korán kelnem, hanem este kell itthon maradnom Caroval. Még egy szuper hírt kaptam tegnap: augusztus 12 és 21 között a család nyaral, tehát nekem is szabadságom lesz, és Pistivel már azt tervezzük, merre fogunk utazgatni abban a másfél hétben. Már vannak esélyes helyek…

Vasárnap találkoztam Maude-dal, mert délben együtt grilleztünk. A grillezés mondjuk túlzás. Sok előrecsomagolt kolbász megsütve egy Barbacue asztalon. Nem volt finom. Itt nagyjából semmi se finom, csak a Haribo, pedig én nem vagyok válogatós. Tisztára mint Anglia, sótlan, szétfőtt krumli hasonló módon elkészített brokkolival vagy tészta kecsappal. Vákumcsomagolt krumplisaláta. A fogyás garantált, úgy is szerettem volna.

Hétfőn aztán mozgalmasan telt a délelőtt. Először elvittük Carot az iskolába, aztán elmentünk a Patkányházba (Rathaus – itt nevetni kell), hogy bejelentsenek ideiglenes címre. Utána elmentünk felmérőt írni a nyelviskolába, ahova járni fogok. Én lepődtem meg legjobban, de a hatból az ötödik szinten vagyok. Ez kábé azt jelenti, hogy aki az első szinten van, nemhogy németül nem tud, de a seggét sem tudja kitörölni, annyira sötét. Lényeg a lényeg, heti négy délelőtt fogok iskolába menni, öt hétig, mert utána sajnos a nyelviskolákban is szünet van szeptemberig, amikor én már megyek haza. Ezért mindenképpen szeretnék egy intenzív tanfolyamot még nyáron, mert hát mégis azért jöttem, hogy megtanuljam ezt a hülye nyelvet. Ami viszont szuper, hogy nagyon olcsó a kurzus, főleg úgy, hogy Petra bejelentett gyakornoknak a munkahelyére, így csak a fele pénzt kell majd fizetnem. Nincs mese, német öregek otthonában dolgozom. Jó vicc, haha.

A kedd és a mai nap is hasonlóan telt, azzal a kivétellel, hogy ma már egyedül vittem Carot a suliba. Aztán bementem Berlinbe nézelődni. Tegnap nagyon szép idő volt, sajnálom, hogy nem bicóval mentem. Ma azzal akartam, de annyira rossz az idő, hogy nem lehet: egész nap esik, fúj a szél, 8-9 fok van, éjjel mínusz is lehet. De van egy szupernál is szuperebb hír, hogy Pisti jön meglátogatni. Május 12-én, szerdán reggel kilencre már itt lesz és vasárnap estig el se megy! Négy egész napunk lesz, mert nem kell dolgoznom. Igaz ugyan, hogy a jövő hétvégét terveztük, de kárpótlásba kapunk még két egész napot. Szerencsére sikerült vonatjegyet kapnia, bár 45 percet kellett érte sorban állnia. De nem baj, mert 3 hét múlva ilyenkor már itt lesz Berlinben! Mondanom sem kell, hogy már készítem a tervet, melyik nap mit nézünk meg.

Egyébként Maude holnap megy haza, végül vonattal, mert anyukája nem szeretné, ha repülőre ülne. Engem mondjuk már nem érint, mikor hova megy, mert tegnap végre átköltöztem a szobámba, most ő alszik az én volt helyemen. De nem bánnám, ha menne már, mert mindig ellopja a netet…

Új fejlemény, hogy a német légtér minimum szerdáig zárva, lehet, hogy Maude nem tud hazamenni, de az is lehet, hogy eljön érte apukája autóval, és hazaviszi. Az még jobb, mert akkor apukájának itt kel aludnia, de mivel nincs több szoba, ő aludna az én mostani szobámba, én meg Caroval együtt. Még a nyuszikat kéne behozni és akkor aztán tényleg mindenki együtt lenne...

Tegnap megintcsak Borgsdorfban voltam, Caroval bicikliztünk, játszótérre mentünk, meg nyuszit simogattunk és elmentünk a helyi piacra, ahol háziállatokat lehet venni, meg nézegetni. Na, mi nem vettünk, de például tudom, hogy van a tengeri malac németül, hasznos szó amúgy.

Ma végre megkaptam a bérletemet, a biciklimet és a telefonomat is, meg egy csomó berlini útikönyvet, sőt, Petra mondta, hogy a biciklibérletét is kölcsönadja, így bármikor bevihetem a bicajom Berlinbe és ott is használhatom. Mert amúgy fizetni kéne azért, hogy bringát vigyél fel az S-Bahnra, de én mindenképpen be akartam vinni, úgyhogy szerencsére ez is megoldódott. Kíváncsi vagyok, milyen egy olyan városban bicózni, ahol nem dudálnak és-per szorítanak le az útról, sőt, bicikliút is van. Hümm.

Érthető, hogy már nagyon mehetnékem volt, mert az idő is szuper, egy felhő sincs az égen, de megkértek, hogy ma kivételesen maradjak itthon, mert Wernernek sokat kell dolgoznia. Persze nem mondtam nemet, de már nagyon be vagyok zsongva. Holnap pedig, miután Petrával közösen elvittük Carot az iskolába, elmegyünk egy nyelviskolába, ahol felmérik a szintemet. Nekem sajnos nem kell felmérő ahhoz, hogy tudjam, milyen szinten vagyok…

Pénteken mindenki arról beszélt, hogy az izlandi vulkáni hamu elért Németországba is, aznap már nem is tudtam volna repülni, mert a berlini reptereket is lezárták, estére pedig már légtér-zár volt egész Magyarországon is, és ez legalább szombat estig így is marad. Szerintem én voltam az utolsó, aki Budapestről Berlinbe repült.

Péntek délután Werner, az apuka, Caro és én közösen elmentünk Caro lovaglóórája. S-Bahn-nal mentünk, mert, ahogy Werner mondta egy ismerősének, akivel véletlenül futottunk össze az S-Bahnon, inkább tömegközlekedéssel viszem Carot, mert nagyon friss a jogosítványom. Hát igen, én is jobban örülök neki, mert szerintem, ha azt a mikrobuszt kéne vezetnem, sírógörcsöt kapnék. Bár, ha jól láttam, automata váltós, de akkor is.

Szóval elmentünk az S-Bahn-nal Oranienburgig, ott vettünk lovaglócsizmát, és utána busszal tovább Sachsenhausenbe, lovaglóórára. Útközben elmentünk a volt sachsenhauseni koncentrációstábor mellett. Ide mindenképpen el akartam menni, mert nekem ez fontos és mivel az egyetemen félig-meddig megcsináltam a Holocaust-programot, sok mindent tudok, egész konkrétan erről a táborról is. Most legalább tudom, hogy jutok el oda. Visszafele mondta Werner, hogy ez egy volt lager, meg mesélt arról is, hogy Oranienburgban rengeteg fel nem robbant bomba maradt a világháborúból. A koncentrációs tábor előtt is rengeteg csoport állt és mikor kérdeztem Wernert, hogy ide simán be tudok-e jönni, helyeselt és mondta, hogy jó ötlet. Na, nekem ez a mentalitás nagyon tetszik, de azért kíváncsi leszek, hogy más német is így gondolkodik-e.

A lovaglóóra elég érdekes volt. Itt, ellentétben mondjuk sok angol lovardával, az is hozzátartozik az órához, hogy a gyerekek lovaglás előtt és után letakarítják a lovat. Szerintem ez jó ötlet, hogy nem csak odaviszik a felnyergelt állatot a gyereknek, mert így megtanulja, hogyan kell gondoskodni, felelősségteljesen viselkedni, és nem csak használni, aztán meg eldobni, hogy más majd megcsinálja helyettem. Bár ez az angol gyerekeknél teljesen elképzelhetetlen.

Miután hazajöttünk, elmentünk négy (!) játszótérre, meg bicóztunk, pontosabban Caro bicózott, én gyalogoltam, mert a jövendőbeli biciklim még Maudenél van. Meg a mobilom, a kulcsom, a bérletem és a szobám is… Amúgy a család nem igazán kedveli Maude-ot, nagyon várják már, hogy elmenjen. Nekem a három nap alatt zéró kontaktom volt vele. Annyit tudok, hogy van egy közös jel, ha a kilincsén lóg egy plüss kulcstartó, akkor itthon van, ha nem, akkor elment. Most épp nem lóg, tehát elment. Remélem, haza tud menni a vulkáni hamutól, mert már nagyon szeretnék a normális szobámban aludni.

A reptéri és nem reptéri búcsúzkodásról nem szeretnék írni, örülök, hogy vége van.

Egy óra tizenöt perc alatt érkeztem meg Berlinbe, ennyi idő alatt érek haza Budapestről vonattal. Otthon a hangulatomnak megfelelően volt, borús, esős idő volt, Berlinben pedig picit még a nap is kisütött.

Sokat gondolkoztam rajta, mit mondjak majd a fogadócsaládomnak, ha találkozunk. Nem sokat kellett. Caro, a kislány, meglátott és odarohant, elkezdett ugrálni, az anyuka, Petra, is mosolygott, és indultunk is az autóhoz. A parkoló csupa német autóval volt tele, én is valami szép, fekete, karcmentes Volkswagent kerestem. A Volkswagen rendben is volt, csak ez egy ütött-kopott szürke kisbusz volt, négy üléssel és hatalmas csomagrésszel. Petra mondta, hogy ezzel be se lehet menni Berlinbe, mert nagyon rozoga és állandóan kaputt van, de az autópályán nem gond.

Caro egész úton elszórakoztatott, sajnos a felét sem értettem annak, amit mondott, mert olyan gyorsan beszélt. Az autópálya a volt Berlini Fal helyén halad végig, így jutottunk el Borgsdorfba, ahol a család, és ezentúl és is, lakni fogok. Borgsdorf Berlinhez tartozó agglomeráció, a gyorsvasúttal hamar be lehet érni. Szóval, mikor azt mondtam, hogy Berlinben alszom, hazudtam.

A teóriám, miszerint minden német zsebében van Haribo, beigazolódni látszik, mert Caro azt mutogatta hazafele, hogy kapott egy kis csomaggal az iskolában, mert az osztálytársa születésnapja volt.

Este, rendhagyó módon, az apuka is hazajött. Ő Lipcsében dolgozik és csak hétvégenként jár haza, de tegnap kivételt tett. Jó estét kivánokkal köszönt, gyerekkorában sokat járt Magyarországon, mivel a volt NDK-s részen éltek, ugye.

Sajnos még nem az au pair szobában vagyok, mert jövő szerdáig itt van még a mostani au pair, Maude, egy 19 éves francia lány. Szóval akkor költözhetek majd át, addig a dolgozó szobában alszom. Ez a kisebb probléma, a nagyobb az, hogy itt nincs szélessávú, csak mobil internet és az ahhoz tartozó EGY darab stick. És olyan lassú, hogy egy csomó oldalt nem tölt be. Szóval nem tudom, hogy fogok blogolni, de majd kiderül.

Tegnap este tízre bepakoltam a bőröndömet, persze csak az ezt megelőző szokásos vita után, hogy mire van szükségem és mire nincs. Végül két kilót kellett kiapplikálnom a csomagomból, ami nekem különösen fájt, mert így is csak a legszükségesebb dolgokat viszem magammal. Köztudott, hogy 20 kiló semmire sem elég. Végül konyhai mérleggel dekánként számoltam ki a két kilót, szerencsére rutinos pakolóként tudtam, mit kell eltávolítanom. A csomag másik felére viszont várnom kell még pár hetet, májusban hozza utánam Pisti. Bárcsak ott tartanánk már!

Szóval most már tényleg nincs más hátra, mint előre. Holnap már Berlinben alszom, és eldől, hogy tényleg minden németnek Haribo van-é a zsebében avagy sem. Lehet tippelni.
Amíg ez kiderül, addig pedig egy kis kulturális sárkányeregetés, hogy akkor "ez egy "deutschlandreise", vagyis mostantól kezdve, folyamatosan németeket és nem-németeket kell látnom. Németországban mindent németnek fogok tekinteni. Nem egyszerű. A német emberekben mindig német embereket látni...Németország egy idegen szemével"

Bizony. De a legfontosabb mégiscsak az, hogy don't mention the war.

Például attól eléggé félek, hogy hogyan fogom megértetni magam. A koncepció az volt, hogy abban a másfél hónapban, amit az elutazásom előtt itthon töltök, majd jól németezek. Azt, hogy mit értünk németezés alatt, azt elég hamar sikerült átdefiniálni. Először úgy volt, hogy minden nap leülök és könyvből tanulok. Elég optimista voltam, ez tény. Az első alkalommal átrágtam magam a melléknévragozáson, és úgy döntöttem, hogy inkább német filmeket fogok nézni. Ezt sikerült is betartanom, csak, mint utólag rájöttem, a német filmipar viszonylag repetatív témákra épít. Kulcsszavai például a náci, a háború, a diktatúra és a bombázás. (Létezik még egy másik vonal is, a szűzesség elvesztése, a váratlan merevedés és a tinibulik mentén, de ezt inkább hanyagoltam.)

Az így felturbózott szókincsemmel tehát már minden további nélkül tudnék mondani olyan mondatokat, hogy én egy mesterlovésznő vagyok; hol a tankom? illetve, a munkanélküliség nagy probléma, de mondjuk azzal, hogy tedd le, mert éles, már igen komoly problémáim lennének. Érthető tehát a félelmem, hogy mit fogok én kezdeni egy hat éves német kislánnyal... Hogy hívok mentőt? Hilfe, hilfe! (?!)

Mindenek előtt álljon itt egy nagybetűs Warning, illetve, ha kicsikét is stílusosak akarunk lenni, és ugyan miért ne akarnánk azok lenni, legalább itt, az elején, szóval álljon itt, hogy Achtung, de úgy álljon ám, hogy soha senki se tévessze szem elől. Actung bitte, ugyanis ez a blog a "kedves-naplóm-ma-felkeltem-fogat-mostam-wc-n-ültem" témakört járja majd köröl, méghozzá egészen alaposan. A berlini hétköznapjaimat írom majd le benne. Oké.

Azt, hogy miért dönt úgy egy britmániás angoltanár, hogy akkor ő most az (akkreditált -hehe) alapfokú német nyelvtudásával elindul Némethonba, azon már én is gondolkodtam. Mikor mindigis utáltam a németet. Gimi után soha nem akartam újra németül tanulni, most meg itt vagyok, hogy jövő héten Berlinben leszek. Átmeneti elmezavarról lehetne beszélni, ha nem másfél éve tartana az elhatározás. Érdekes.

Az alapötlet persze a londoni au pair-kedésemből jön, mert, hogy úgy mondjam azóta is abból élek. Tényleg mindenre (utazás, napi rutin, gyerekvállalás, sajt ára) van egy "mikor Angliában voltam" kezdetű történetem. Persze ennek valószínűleg csak én örülök.

Csak azt az elmúlt négy év nosztalgikus visszatekintései alatt elfeljtettem, hogy milyen nagyon nehéz az elválás. És ha akkor az volt, akkor most nem tudom, milyen lesz.