Mindenek előtt álljon itt egy nagybetűs Warning, illetve, ha kicsikét is stílusosak akarunk lenni, és ugyan miért ne akarnánk azok lenni, legalább itt, az elején, szóval álljon itt, hogy Achtung, de úgy álljon ám, hogy soha senki se tévessze szem elől. Actung bitte, ugyanis ez a blog a "kedves-naplóm-ma-felkeltem-fogat-mostam-wc-n-ültem" témakört járja majd köröl, méghozzá egészen alaposan. A berlini hétköznapjaimat írom majd le benne. Oké.
Azt, hogy miért dönt úgy egy britmániás angoltanár, hogy akkor ő most az (akkreditált -hehe) alapfokú német nyelvtudásával elindul Némethonba, azon már én is gondolkodtam. Mikor mindigis utáltam a németet. Gimi után soha nem akartam újra németül tanulni, most meg itt vagyok, hogy jövő héten Berlinben leszek. Átmeneti elmezavarról lehetne beszélni, ha nem másfél éve tartana az elhatározás. Érdekes.
Az alapötlet persze a londoni au pair-kedésemből jön, mert, hogy úgy mondjam azóta is abból élek. Tényleg mindenre (utazás, napi rutin, gyerekvállalás, sajt ára) van egy "mikor Angliában voltam" kezdetű történetem. Persze ennek valószínűleg csak én örülök.
Csak azt az elmúlt négy év nosztalgikus visszatekintései alatt elfeljtettem, hogy milyen nagyon nehéz az elválás. És ha akkor az volt, akkor most nem tudom, milyen lesz.
De hogy te mindig ilyen hosszú nevű blogcímeket tudsz választani... Az ember elfárad, mire beírja :)
VálaszTörlésSlow