Miután Pisti elment, jöttek a szürke hétköznapok. Hétfőtől csütörtökig délutános voltam, ami azt jelenti, hogy reggel nem kell korán vinnem Carot a suliba, de délután érte kell mennem és egész estig vele lennem. Ilyenkor elmegyek 9-re a nyelviskolába, de hamarabb, háromnegyed 1-kor el kell indulnom, hogy odaérjek Caroért időben. Ezek a napok mindig nagyon kifárasztanak, mert Caro egy energiabomba és az utazás, leckeírás, lefekvés külön műsorszám. Ha reggel én viszem suliba, nagyon korán kelek és már 8-kor ott vagyok a nyelviskolában, de délután nem kell vele lennem, max elhozni a suliból. Szóval négy délutános nap nagyon ki tud fárasztani.

Hétfőn nincs nyelviskola, így délelőtt itthon voltam, rendbe szedtem a dolgaimat, Petrával beszélgettem, délután pedig már Caroval voltam. Mikor másfél hónapja megérkeztem, épp fedeztették az egyik nyulat és mostanra már nagyon várták a kisnyuszikat. Hétfőn kint játszottunk a kertben, mikor Caro odarohant hozzám riadtan, hogy látott valamit a nyúlketrecben. Felnyitottuk a tetejét és ott volt sok-sok ici-pici nyuszi, feketék és zsömleszínűek. Carot aznap le se lehetett lőni, össze-vissza ugrándozott a kertben, hogy ez sokkal jobb, mint a Nutella.

Ez nem az összes, 13 darab van. Jó őket cumisüvegből etetni...

A hét többi napja hasonló módon telt, délelőtt nyelviskola, délután gyerekpesztra. Péntekre eléggé fáradt is voltam. Estére viszont kisütött a nap és szép idő lett, találkoztunk is Gerdával és elmentünk Kreuzbergbe, mert kezdődött a Karneval de Kulturen, péntek volt a nyitóestje. De hamar odébbáltunk, mert pénteke kirakodóvásáron kívül még nem sok minden volt, így megintcsak az Oranienburger Straße-n találtuk magunkat idióta angol turistahegyek között.

Szombaton nagyon fáradtan keltem. Itt bármilyen fáradt vagyok sem tudok 10-nél tovább aludni, mert annyira nagy a nyüzsgés, hogy az egyszerűen lehetetlen. Ha Caro ébren van, akkor futkározik, kiabál, jön-megy a lépcsőn, játszik. Ha nem alszik, a szomszéd ébreszt fel. Ha nem a szomszéd, akkor az ablakom alatt lévő játszótéren sikítoznak a gyerekek. Szóval elég korán felkeltem, megreggeliztem és bementem Berlinbe. Elhatároztam, hogy minden alkalmat megragadok arra, hogy Berlinben legyek, mert bármilyen fáradt vagy letört is vagyok, valahogy mindig feltölt. Na, aznap nem sok mindent csináltam, sétálgattam a Mitte-ben, elmentem a Hackescher Markt felé, nézelődtem a kirakodóvásárban.

Nagyon szép idő volt, dühöngtem is, hogy mikor itt volt Pisti, bezzeg végig hideg volt. Elsétáltam az Alter Jüdischer Friedhof-hoz, a zsidó temetőhöz, amit már nagyon régen meg akartam nézni, csak mindig kimegy a fejemből, hogy szombaton az bizony nem olyan egyszerű, így csak kívülről néztem meg. Majd legközelebb.

Sikerült megtapasztalnom a német plázák atmoszféráját is, nem sokkal jobb, mint a magyaroké. Egészen eddig halasztgattam, hogy vegyek valami normális pulcsit, mondván, hogy most már úgyis jobb idő lesz, de kész, vége, betelt a pohár. Es geht gar nicht. Vettem egy pulcsit. És szükségem is volt rá…Aztán hazajöttem regenerálódni, Werner hívott egy barátjának a szüli napi bulijára, de mondtam neki, hogy mikor ők indulnak, én akkor fekszem le. És ez így is lett, 9 körül mentem aludni.

Vasárnap visszamentem Kreuzbergbe a Karneval der Kulturen-re. Rengeteg ember volt ott, ami számomra egyrészt hangulatos, másrészt nyomasztó. Elnézelődtem a kirakodóvásárban, megebédeltem, továbbnézelődtem. Ettem nagyon finom indiai kaját, olyan nehéz volt dönteni, annyi kultúra étele volt felsorakoztatva, én megy egyrészt ki vagyok éhezve a normális ételre (értsd: bármi, ami nem kenyér, tészta vagy virsli), másrész szeretek új ízeket megismerni. De az indiai tökéletes döntés volt. Pont. Aztán elmentem megnézni a jelmezes felvonulást. Az egészet a Notting Hill Carneval-hoz hasonlítanám, amit eddig sajnos még nem láttam élőben. Kreuzberg utcái is hasonlóak, mint a Notting Hill-i utcák, néhol még színes ház is van, rengeteg az ember az utcákon. A járdán, az úton és az ablakokban ülnek, a házak elé asztalok kipakolva, ahol sütiket árulnak. Ez is olyan, ami soha nem lesz otthon.

A felvonulásra egy órát vártam, és egy órát bírtam végignézni, de utána annyira elkezdett zavarni a hatalmas tömeg, hogy muszáj volt eljönnöm. Jó döntés volt, mert még hátra volt a fele, amit biztos, hogy nem bírtam volna végig. Ettől függetlenül nagyon jó élmény volt és szeretnék máskor is elmenni. Csak nem egyedül…

Hétfőn Pfingstmontag, azaz Pünkösd hétfő volt, így Werner itthon maradt Caroval. Egész reggel zuhogott és hideg volt, de mivel elhatároztam, hogy minden alkalmat megragadok valami kis kultúra beszippantására, elindultam Berlinbe. Mivel hétfőn a legtöbb múzeum alapból zárva, ünnepnapokon meg még a maradék nagy része is, így fél órán keresztül keresgéltem a neten, hova menjek. Petra jókat nevetett, mert minden alkalommal, mikor láttam, hogy ez is zárva meg az is zárva, felsziszegtem egyet. Végül találtam kettő azaz kettő múzeumot a Museum Insel-en, így elindultam, majd ad hoc módon bementem ez egyikbe. Ez az Altes Museum volt. Szerencsére a németek nem teljesen látják át a magyar diákigazolvány-rendszert, így a fél éve lejárt igazolványomat eddig még mindenhol elfogadták.. Tehát az elte tett még nekem egy utolsó szívességet. A kiállítás főként a görög és római kultúrából fennmaradt emlékeket mutatott be. Jó, jó, csak sok itt a köcsög, tényleg, a kiállított tárgyak kilencven százaléka festett cserépedény volt. De így is két órát maradtam, nagyon lekötött, és mikor kiléptem a múzeumból, elfogott az az érzés, amit csak akkor érzel, mikor egy múzeumból lépsz ki, és első pillanatra minden teljesen irreálisnak hat körülötted. Volt időm ezt átgondolni, mivel leszakadt az ég és negyed óráig annyira zuhogott, hogy esélytelen volt elindulni. Gyönyörű látvány volt, annyira jóleső érzés volt nézni a vihart az Unter den Lindenen az Altes Museum lépcsőjéről.

A legviccesebb azért mégiscsak az volt, mikor felnéztem az egyik edényről, és ott állt előttem Gerda. Mekkora esélye van egy ekkora városban annak, hogy mindketten ugyanakkor ugyanazon a helyen legyünk? Neki is sikerült megtalálnia az egyetlen nyitva tartó múzeumot…

Kedden még szünet volt az iskolákban, így fel voltam készülve, hogy egész napos gyerekpesztra következik. Ezért nagyon örültem neki, mikor Petra bejelentette, hogy kivett egy napot, így az én szabadnapjaimat is megtoldotta egyel. Folytatódott a múzeumozás, csak még tettem egy kis kitérőt. Megláttam ugyanis egy cipőt előző nap a Friedrich Straße-n és éjjel meggyőztem magam, hogy mennyire nagy szükségem is van rá. Tényleg nem tudnék meglenni nélküle: irreálisan drága volt, két nap után úgy kidörzsölte a lábam, hogy most nem tudom hordani, és amúgyis van már itt egy rakat cipőm. De szép.

Aztán kimentem Charlottenburgba, mert a nyelviskolában azt a tippet kaptam a francia építésznőtől, hogy a Berggruen Museum-ban Picasso und seine Zeit kiállítás van. Itt is sikerült féláron bejutnom. Ez a Berggruen nevű műgyűjtő magángyűjteményét mutatta be, de én őszintén több képre számítottam, meg persze az igazi nagyok nem itt vannak. Volt jópár Klee is viszont, amit lájkoltam. A jegy ott még egy másik múzeum látogatására is feljogsított, a Collection Scharf-Gerstenberg-ben a "Surreal Worlds"-öt (?) nézhettem meg. Nekem személy szerint nem jön be a szürreál, valahogy idegenkedem tőle és rettenetesen nyomaszt, de nem olyan értelemben, ahogy szeretem, ha nyomasztanak, lásd Beckett. Egyszerűen ódzkodom tőle, na. És Dalí-t sem nagyon szeretem, bár ez tudom, hogy ciki, kezdhet is kövekkel dobálni a sok tizenkilenc éves sálas-tarisznyás szabadbölcsész lány. Ha már ott voltam, természetesen megnéztem, de nem volt rám túl nagy hatással.

Szerdától visszaálltak a hétköznapok a normális kerékvágásba, de megmondom őszintén, kicsit már hiányzott is, mert olyan feleslegesnek érzem magam, ha sokáig nincs mit tennem. Ez az érzés egészen szerda délutánig ki is tartott, utána pedig megint a hétvégét vártam inkább.

Ez e bejegyzés gigantikus méreteket öltött, de muszáj volt minden számomra fontos dolgot dokumentálni. Napokra osztottam fel, kiemeltem a helyeket, ahol jártunk, így akinek nincs türelme, ugrálhat a sorok között.

Szerda reggel még felkeltem korán, elmentem Caroval az iskolába, de utána Berlin felé vettem az irányt. Elértem a következő S-Bahnt Wannsee felé, a Friedrich Straße-nál átszálltam és mentem egy megállót a Hauptbahnhof-ig. Fél órával hamarabb odaértem, mint a vonat, és már annyira izgatott voltam, hogy tényleg a perceket számoltam. Mivel Németországról beszélünk, pontban 8 óra 54 perckor érkezett a vonat, nem 53-kor és nem is 55-kor. Elég hamar ki lehet szúrni a MÁV-os szerelvényt, kicsit olyan, mint egy időutazás, szürreálisan mutat az ultramodern berlini pályaudvaron. De nem hiszem, hogy valaha ennyire örültem volna egy MÁV-os vonatnak. Szorongattam a kis „wilkommen in Berlin packung”-omat, amit jó előre kiterveltem, volt benne minden, ami német, és minden, amit egy nagyobb magyar Tescoban meg lehet kapni, de ez német. Bocs. Német Haribo, német Hanuta, német Kinder Schokolade sötöbö. Nameg a szuvenír DDR-es Trabi, ami azóta már az irodai asztalon csücsül. Olyan színe van, mint amilyen a miénk volt.

Aztán hazamentünk Borgsdorfba, hihetetlen volt azokon az utcákon ketten végigmenni, amiken én nap mint nap jövök-megyek. Pisti durván fel volt pakolva, Anyáék és tesómék is sok mindent küldtek, plusz hozta utánam a nyári ruháimat, amire eddig még nem volt szükségem, tekintve, hogy durván hideg van. Megettem rögtön vagy két Túró Rudit meg három pogácsát. Kaptam egy anakondát Esztertől és Lilitől, így mondhatjuk, hogy a nővérem kígyót-békát szór rám, az elutazásom előtt ugyanis kaptam tőle egy békát, ami azóta Bertold Brekkt névre hallgat. Rendkívül szellemes vagyok. Plusz van még egy rókám is itt, Pistitől, így teljes az állatkert. Senkitől nem kaptam cuki-muki macit meg cicát-kutyát, lehet, el kéne gondolkodnom, hogy mért nem. Amúgy az anakonda nem kicsi, a nővérem és az unokahúgom nem viccel.

Körbetekeredett a bőröndben.

Anyától és Apától pedig kaptam egy szuper könyvet, bár azért sugalltam, hogy de jó lehet, nahát, de beszerezték nekem. Az a címe, hogy „Berlin, drágám. Csukja be, kérem, a szemét” és kortárs magyar írók (pl Kertész, Parti Nagy, Nádas, Esterházy, Garaczy sötöbösötöbö) írásait tartalmazza. És nagyon jó. Ám.

Szerda koradélután még visszamentünk Berlinbe, sétáltunk az Unter den Linden-en kicsit a Reichstagtól a Museum Insel-ig, kávéztunk a Lustgarten mellett, aztán hazajöttünk.

Sokat gondolkoztam ennek a képnek a címén. Hiába.

Itt viszont sikerült: Életkép a Brandenurgi Kapu előtt: tarháló címermedve és pózoló Stormtrooper - Berlin tényleg multikulti.

Itthon találkoztunk a családdal, nagyon kedvesek voltak, Caro örült az ajándék lónak (nem, akkor sem írom le, ennyire még én sem vagyok közhelyes), Werner pedig a bornak és a kenyérnek. Merthogy megkérte Pistit, hogy hozzon magyar kenyeret neki. Werner gyerekkorában minden nyarat Magyarországon töltött, így neki Magyarország az eltűnt gyerekkorát idézi fel. Rengeteg szót tud magyarul és a kedvenc ételei is magyarok. Szóval jól sikerült az első este, Caro rögtön kipécézte magának Pistit és mondta, mondta, mondta…Én tudom, milyen sokként tudja ez érni az embert, aki épp csak megérkezett.

Csütörtök reggel felébredtünk, és azon morfondíroztunk, hogyan tudunk hamar elosonni, hogy ne zavarjuk Petráékat. Nem sikerült. Mire lementünk a lépcsőn, az asztal gyönyörűen meg volt terítve, friss kávé, zsömle, lekvár, pogácsa, felvágott, virágok az asztalon. Mindenki ott ült és együtt megreggeliztünk, beszélgettünk, nagyon jó volt. Szerencse, hogy Pisti is tanult németül, sőt, ő gimiben még nyelvvizsgát is csinált, szóval az én eredményeimtől fényévekre van, de ő se használta azóta, és hát sokat felejtett. De a megértéssel nincs baja, ha meg nem ment valami, azt tudta angolul is mondani. Így mindenki megértett mindenkit. Hát ööö… Nagyjából. Amúgy Pistinek beugrik egy csomó szó, hogy ja, tényleg, ez így van, én meg megtanulom, hogy nahát, ez így van?

Reggeli után megkaptam Caro egyik színes pulcsiját, mert az én három pulcsimat, ami itt van, már unom váltogatni, és indultunk is a városba. Ezen a napon (is) rengeteg mindent láttunk.Elmentünk a Bernauer Straße-hoz, ahol megnéztük a már említett Fal Múzeumot, a "szellem megállókat", láttunk régi aktákat, korabeli felvételeket és egy dokumentumfilmet, amit helikopterről vették fel, mikor még állt a fal.

Kettéosztott metrovonal.

Aztán elmentünk a Museum Insel-hez megint, csak ekkor már tele volt emberekkel, hiszen Németországban négy napos ünnep volt: Himmelfahrt, azaz Jézus mennybemenetele és Männer Tag, azaz férfiak ünneplik magukat és jól berúgnak. Ez amúgy így is történt, Berlin tele volt undorító, részeg férfiakkal per fiúkkal, akik hőzöngtek az S-bahnon.

Rengeteget sétáltunk, azt hiszem talán a Friedrich Straße-tól indultunk, a Museum Insel-en keresztül az Unter den Linden-en végig egészen az Alexander Platz-ig. De az a helyzet, hogy már nagyon összekuszálódnak a napok, és nem tudom, mi volt csütörtökön és mi volt pénteken. De úgy emlékszem, hogy innen elmetróztunk a Stadtmitte-ig, ahol megnéztük a Checkpoint Charlie-t. Mikor még a fal állt, ez volt az egyik ellenőrző pont, ahol át lehetett menni nyugatról keletre, azóta tursitalátványosság, az egykori őrbódé helyén áll egy másolat, katonának öltözött férfiakkal, egy euroért lehet fényképezkedni. Sok amerikai turista van itt. Nem álltalánosítok. Csak ténymegállapítok…

Innen átsétáltunk a Potzdamer Platz-ig. Ez a tér megosztja az embereket: valakinek vagy nagyon tetszik vagy nagyon utálja. Werner szerint építészetileg érdekes, Gerit (Petra hippi barátnője) szerint hülyeség. Szerintem nagyon érdekes hely. Ez húsz éve még teljesen üresen állt, mert az egykori Todesstreife-ban feküdt, vagyis abban a sávban, ami a fel két oldala között futott. Ezek a területek ellenőrzés alatt álltak, megközelíthetetlenek voltak, itt álltak az őrtornyok is. Ezért, mikor megnyitották a Falat, egy hatalmas terület állt rendelkezésre a belváros közepén, arra várva, hogy a modern építészek épületeket húzassanak fel oda. Szerintem nagyon érdekes, ez is hozzá tartozik Berlin teljesen kaotikus városképéhez, és külön jó, hogy állandó vitatéma. Itt Sony Center-ben beültünk egy isteni finom tejeskávéra egy nem annyira kedves helyre, elég burnyák volt a pincérnő, de azon a helyen kávéztam, ami a német könyvet elején áll! Ha a nyelvsuliban vagyok, mindig eszembe jut az a kávé.

Keskeny élű épület. Szerintem kúl.

Innen átsétálunk a Brandenburgi Kapu-ig, megnéztük a Holocaust emlékművet, konstatáltuk, hogy ma sem megyünk fel a Reichstag kupolájába, mert iszonyat hosszú a sor, és hazamentünk.

Pénteken állatkertbe szerettünk volna menni, de amint kinéztünk az ablakon, lemondtunk a dologról. Maradt a huszadik századi történelmi vonal: Stasi Museum és Topographie des Terrors. A Stasi Museum eléggé lent van a térképről, mármint a turistaközpontnak számító Mitte-hez képest. Ez valóban az egykori Stasi (Ministerium für Staatssicherheit der DDR) székházában található meg, pontosabban annak egy épületében, mert az valami hatalmas volt. Sajnos az egész kiállítás németül volt, plusz elég kevés kézzel fogható dolgot mutatott meg. Mikor ’89-ben a feldühödött nép betört ide, rengeteg mindent elvitt, felgyújtott, kidobott. Érthető. Ami a legjobban tetszett mindkettőnknek, azok a titkosszolgálati eszközök voltak, az emberi leleményesség határtalan, az alábbi tárgyak mindegyikébe lehet mikrofont/kamerát szerelni: gomblyuk, táska, pénztárca, díszkő, óra, madáretető. A korabeli bútorok is tetszettek, Pistit a nagymamája lakására, engem anyáék iskolájára emlékeztetett.

Innen mentünk át a Topographie des Terrors emlékműhöz, ami a volt Gestapo székház helyén áll, mellette is megtalálható jópár méteren a Fal maradványa. A kiállítás végigjárja az NSDAP hatalomra jutását egészen a nürnbergi perig. Leírhatatlan érzés azon a helyen lenni… Nem is próbálkozom…

Ezek után elmentünk az Oranienburger Straße-hoz, és beültünk egy kedves kis olasz étterembe, ami nagyon hangulatos volt. Végre, egy hónap után megint ettem ehető ételt, megjegyzem, azóta sem sikerült, ha az indiait nem számolom, de arról majd később. A lényeg, hogy szuper jól sikerült ez az este, és ahányszor az Oranienburger Straßse fele járok, eszembe jut, milyen jó volt és arra gondoltam, hogy ha ennek az egésznek vége lesz, mintegy lezárásképp visszamehetnénk. Pisti még nem tud róla:)

Szombatra az volt betervezve, hogy a Söhner családdal kirándulunk, várost nézünk és elmegyünk lángosozni Schloss Charlottenburg-hoz. Ebből az lett, hogy reggel zuhogott az eső és volt vagy 10 fok. Pistivel elfutottunk pékségbe, csináltuk reggelit mindenkinek, aztán bementünk múzeumozni. Petra mondta, hogy ő ilyen időben ki nem teszi a lábát otthonról. Tényleg elég lehangoló idő volt. Elmentünk a Museum Inselhez, mert meg akartunk nézni a Pergamon Múzeumot. Ott akkora sor állt, hogy azzal a lendülettel visszafordultunk. Úgy tűnt másnak is eszébe jutott a múzeumozás aznap. Így elmentünk a Deutsches Historisches Museum-ba, azaz a történelmi múzeumba. Hatalmas volt ez is, a huszadik századot elég rendesen végignyomtuk, az első világháborútól napjaikig, de utána már annyira lefáradtunk, hogy az ókoron meg úgy az egész középkoron végigfutottunk. És a nézd, ez olyan., mint Napoleon kapalja, Te, ez Napoleon kalapja mondatnak is sikerült elhangoznia, az elmúlt négy nap konstans múzeumozásának mintegy stílusos lezárásaként, a kultúrsznobériára azért igencsak hajlamos Sz. Réka ugyanis totál kikészült, Napoleon sapkája mellett is minden további nélkül elsétált volna. Kész. Vége. Nem megy több történelem. Ebben a négy napban akkora dózisban kaptam a történelmet, hogy kérdezzen tőlem bárki bármit, én tudni fogom.

Este hamarabb hazamentünk, mert fáradtak is voltunk, hideg is volt, a Reichstag kupoláját is bezárták már, meg hát, valljuk be, rányomta bélyegét erre a napra, hogy az utolsó… Petra és Werner hihetetlenül jófejek voltak, gyertyát gyújtottak, elővették a volt lengyel au pair által küldött Zubrowka-t és csak meséltek, meséltek… A német márkáról, az első „szabad” nyaralásukról, az NDK-ról. Én pedig bemutattam világháborús német szókincsemet: tank, mesterlövész, fedezékbe. Megkaptam az elismerést. Úgyhogy aznap se sikerült hamar lefeküdni aludni.

Azért vasárnap is terveztünk városnézést. Werner szerint kitűntetést érdemlünk, mint hős turisták, Petra szerint pedig öt nap alatt több mindent láttunk, mint az előző au pair fél év alatt. Elmentünk az Oranienburger Straße-ra, ahol megnéztük az új zsinagógát (Neue Synagogue), amit a Birodalmi Kristályéjszakán feldúltak, később pedig teljesen újra kellett építeni. Az Oranienburger Straße és környéke az egykori zsidónegyed, ezért is emlékeztet engem a Dob utcára. Csak nálunk több minden maradt meg. Pontosabban, van, ami megmaradt.

Ezek után pedig sétáltunk a nagy szélben, a Friedrich Straße-n pedig beültünk egy aranyos kis cukrászdába. Ezek a Bäckerei-ok itt nagyon elterjedtek, péksüti, kávé, újság, kedves eladó nénik, otthon is jöhetnének és ilyen áron. Szerintem nagyon hangulatosak tudnak lenni, de ekkorra én már alig tudtam visszafojtani a fel-felerősödő rossz kedvemet, úgyhogy belesírtam a bánatom a berlini manduláspatkóba is. Miután ezzel is megvoltunk, továbbsétáltunk a Museum für Naturkunde -hoz, azaz a Természettudományi Múzeumhoz. Mivel épp időszakos kiállítás van a parazitákról, a belépő drágább, tíz euro. Már majdnem visszafordultunk, mert átlagban 5-7 euro a belépő, és ennyit nem ér meg, szerintem, de akkor megláttuk, hogy mivel nemzetközi múzeumnap volt, ingyenes a belépés. Ez elég nagy szerencse, valljuk be, de annyi múzeumban voltunk már, hogy ez kijárt nekünk. Amúgy nagyon jól jött ki a végére, mert ez látványos és szórakoztató is volt. Itt találhatóak meg a világ legnagyobb dinoszaurusz csontvázai is. És végigkövethettük az evolúciót, megnézhettünk egy csomó kitömött állatot és a tejutat is (Milch Straße, na ez azért a vicces)

Rokonok.

Négy és öt között visszamentünk Borgsdorfba, gyorsan összedobáltuk a bőröndöt és indultunk vissza a Hauptbahnhof-ra. Innen indult Pisti vonata fél nyolckor. Rutinos búcsúzkodóként elmondhatom, ilyen rossz még sohasem volt búcsúzni. Még anno Ferihegyen sem, mikor eljöttem. Borzasztó arra várni, mikor indul el a vonat. Egy srác majdnem lekéste miattam a vonatot, mert odajött vigasztalni, én szóltam neki, hogy záródnak az ajtók. És mikor egyedül maradtam vasárnap este a berlini pályaudvaron, na, azt az érzést nem kívánom senkinek. Elég szarul nézhettem ki, mert egy kedves hölgy odajött hozzám és megveregette a vállamat, hogy „Kopf hoch” azaz fel a fejjel. Aztán hazamentem, elég rossz volt egyedül felszállni az S-bahnra, de este sokat beszélgettem Wernerrel és Petrával, tudták, hogy rossz kedvem van és próbáltak felvidítani.

Azóta pedig megint eltelt egy elég mozgalmas hét, amit napokon belül megírok, hogy végre valahára behozzam magam.

Ezt a bejegyzért akkor írtam, mielőtt jött Pisti, csak Petra épp leejtette az egyetlen sticket a mobilnethez, így meg kelltt várni, míg Pisti jön és megszereli. Utána meg valahogy nem a blog írással voltam elfoglalva, de már készül egy nagyon hosszú beszámoló. Sztéj tyúnd meg ilyenek.

Csütörtökön és pénteken más tanárunk van, Peri, egy Németországban született török nő, aki hihetetlenül kedves és nagyon jó tanár. Sajnos nekem kicsit lassú a tempó, a csoport felének magyarázni kell, mi az alany meg a tárgy, szóval néha már a falba verném a fejem, de olyankor lefoglalom magam. Amúgy a hét végére egészen megszerettem a nyelviskolát. Mindenkinek van a másikhoz egy kedves szava, hozzászoktam, hogy a mellettem ülő egyiptomi nő délben mindig imádkozik, hogy a török srácok nem engedik, hogy egy nő törölje le a táblát, hogy a franciáknál a segítségkérés „ilfe” és az indiai lány ’is bint’-t mond 'ich bin' helyett. Mostanra már jókedvűen megyek be a terembe, jól esik néha hat éveseknél idősebbekkel beszélgetni. Amúgy Ildikó (néni)nek üzenem, hogy én vagyok a legjobb a csoportból, számomra is hihetetlen, de a tanárok is dicsérik a németemet. Csókolom. Csak Caro szereti hangsúlyozni, hogy a Réka nem tud túl jól németül.

A hétvégém most elég magányosan telt, mert Gerdát meglátogatta a barátja, én meg nem akartam zavarni, így egyedül bolyongtam. Szombaton elmentem a Bernauer Straße-hoz megnézni a Fal egyik maradványát. A Nordbahnhof-nál szálltam le. Ez egy egykori Geisterbahnhof, vagyis szellemállomás. Mikor Berlin felosztották két részre, a metróvonalat ugyanúgy ketté kellett választani. Volt viszont néhány vonal, ahol a szerelvény egy-egy állomásra átment a keleti oldalról a nyugatira. Ezeken a helyeken a metró nem állt meg, csak lassított, az állomást katonák őrizték, a bejárat le volt zárva, a metró jel pedig eltávolítva a felszínről, mintha nem is létezne az állomás. A Fal lebontása után ezeket az állomásokat újra megnyitották. Hihetetlen érzés volt egy olyan helyen állni, aminek ilyen múltja van. Eszembe jutott, hogy olvastam erről Nádas Emlékiratok könyve-ben, de akkor csak egy tényként könyveltem el a dolgot, ilyen is volt, nahát, de mikor ott állsz azon a szent helyen, akkor más megvilágításba kerülnek a dolgok. Meg akkor is, mikor végigsétáltam a Bernauer Straßen, a Fal maradványa mentén…

És rájöttem, mi az, ami miatt nem tudom Berlint hova rakni a fejemben. Hogy a Fal maradványa mellett kocognak a sportos lányok, hogy a Stasi székházon még a függönyök sincsenek kicserélve, míg a mellette lévő épületekben szolárium és fogászat üzemel, hogy a legmárkásabb magas sarkú cipők ott kopognak a Fal egykori helyét jelző macskaköveken és a deportálások helyét jelző emlékoszlop mellé üres csokipapír van lehajítva. Ezt nem igazán tudom szavakba önteni, talán úgy tudnám összegezni, hogy a nem is olyan régmúlt történelem jelen van és beleépül a mindennapokba, ami engem teljesen megzavar és felkavar. És emiatt érzem néha teljesen irreálisnak, hogy itt vagyok, hogy ülök a Berlini Fal történelmét feltáró múzeumban, és rádöbbenek, hogy te jó ég, én tényleg itt vagyok. És ezért érzem reálisabbnak, hogy Londonban éltem egy évet, annál, hogy itt vagyok, sokkal közelebb, a kontinensen, Budapesttől 12 órára.

Vasárnap megnéztem Chekpoint Charlie-t, ami a totál csalódás volt, és elmentem még a Schloss Charlottenburghoz, ahol lehet lángost és kürtőskalácsot kapni á-val és hosszúő-vel. Szép volt, de tudat alatt, elfojtva, nem is igazán akartam, hogy tetsszen, most már ne tetsszen semmi amíg Pisti nincs itt...

Ez a hét eddig nagyon pihentető, fele annyi dolgom sincs, mint az előző héten. Hétfő volt egyedül kicsit pörgősebb. Reggel elvittem Carot az iskolába, hazajöttem és görkoriztam a konyhában miközben egy félig angol-félig német gyerekeknek szánt National Geographic-os hangoskönyvet hallgattam, amiben négy patkány utazza körül a világot. Azán elmentem Caroért a suliba, hazajöttünk, ettünk és már indultunk is Birkenwerder-be táncórára. Ezt kábé a hátam közepére se kívántam, mert egész nap esett az eső. Itt egyébként konstans hideg van, 13 fok, szóval már nagyon várom a jó időt. Másrészt meg nem szeretem én ezt a hat éves kislányok rózsaszín kis tütüben ugrálnak és de kis édesek műfajt. Érdekes, hogy ez Angliában is nagyon megvan, az ottani első családomnál is balettra kellett vinnem a kisebbik lányt, ami tényleg abból áll, hogy rájukaggatnak mindent, ami rózsaszín aztán meg gyönyörködnek benne, hogy milyen ügyesek. Szerintem ez viszonylag elég gyors és hatékony módja a gyerekek nyápiccá és elkényeztetetté nevelésének, de ez persze nem az én dolgom, csak egy különvélemény. Hazafele szerencsére már nem kellett hatodjára is S-Bahnozni, mert Caro barátnőjének a szülei hazahoztak minket.

Kedden reggel elvittem Carot a suliba, aztán nekem is kezdetét vette az első nap az iskolában. Sejtettem, hogy ennyi pénzért nem egy válogatott társaság vár rám és persze most sem kellett csalódnom az ösztöneimben. Rajtam kívül egy darab au pair van, a többiek bevándorlók, akiknek papírra van szükségük ahhoz, hogy itt maradhassanak. Van itt mindenki, a pakisztáni Ahmedtől kezdve az egyiptomi nőn keresztül az indiai szakácsig. Őszintén megmondva, először igencsak elgondolkoztam azon, mit is keresek én itt, meg is sajnáltam magam, na, hogy azért ezt ne már, de aztán megbékéltem a helyzettel és próbáltam társalogni. Akkor kiderült, hogy mindenki nagyon kedves és nyitott és már megint sikerült szembekerülnöm olyan életutakkal, amikoris magamba szállok és elszégyelltem magam azon, hogy én miért is panaszkodom, hogy honvágy meg család meg szerelem meg minden.

A legjobb mégis csak az volt, hogy mindenki elcsodálkozott azon, hogy még csak három hete vagyok itt és már így beszélek németül. Legtöbbjük évek óta él itt, és most van azon a szinten, mint én. Azért azt se nagyon gondoltam volna, hogy egyszer majd az én németemet dicsérik,hogy az márpedig milyen jó. Jó vicc, haha.

Délután mire hazaértem, megjött Petra is Caroval. Eldöntöttem, hogy elmegyek futni, de már akkor gyanús volt nekem a nagy sugdolózás meg nevetgélés. Mikor visszajöttem, Caro elkezdett kiabálni Petrának, hogy hazaértem. Akkor elém álltak és odaadtak egy Schuletüte nevezetű csomagot. A dolog lényege, hogy Németországban hagyomány a gyerekek első iskolai napján egy ilyen Schuletütét összeállítani, ami tulajdonképpen egy henger telerakva cukorral és csokoládéval. De mivel én állandóan fogyózom, nekem nem édességet, hanem gyertyát, fürdősót, füstölőt, szőlőcukrot raktak bele. Mondanom sem kell, nagyon örültem neki, annyira figyelmes. Caro meg nem tudott napirendre térni a fölött a tény fölött, hogy én közel 24 éves koromban kaptam meg életem első Schuletüte-jét, mikor neki már három is van.

Ma szabadnapos vagyok, reggel elmentem a suliba, utána megvettem életem hatszázötvenedik német könyvét, abban a reményben, hogy na most ebből fogok megtanulni németül, de tényleg. Délután pedig tettem-vettem, pihentem. És jövő héten ilyenkor már itt lesz Pisti. El sem hiszem, annyira várom…

Szombat délután homokot találtam a Tisza cipőmben, amit közvetlenül a görkorim mellé tettem le hajnali fél négykor. Kezdem elölről.

Ez a hetem nagyon fárasztó volt. Petra délutános volt, így reggelente nem nekem kellett Carot korán vinnem a suliba, helyette viszont egész délután vele kellett foglalkozni: elmenni érte a suliba, kaját csinálni, házit készíteni, foglalkozásokra vinni, játszani, lefektetni stb.

Hétfőn délután kicsit megdöbbentem. Azt eddig is tudtam, hogy Caronak nagyon nehezére esik koncentrálni, de most már azt gondolom, kicsit hiperaktív és/vagy figyelemzavaros is. Hétfőn akkora hisztit vágott le nekem, mert én naív, akkor még azt gondoltam, hogy táncóra előtt gyorsan megírjuk a leckét, hogy utána legyen időnk játszani. Ehelyett, kiabált, toporzékolt, lesöpörte a ceruzáit az asztalról, hogy ő nem csinálja. Azóta kidolgoztam a taktikát, hogyan írjunk leckét, így viszont elhúzódhat akár három óráig is, mire kész, annyi pihenőt kell tartani közben. Szerintem az a legnagyobb baj, hogy nincs rendszer az életében, és nem következetesek vele. De nem az én dolgom megnevelni, én csak vigyázok rá. Ettől eltekintve, a többi nap nyugodtan telt, de mire este nyolckor ágyba dugtam, már majdnem mentem én is aludni, annyira kifáradtam.

Itt Caro virágcsokrot készít nekem.

A keddi nap mottója a Fallschirmspringer azaz ejtóernyős. Petrának van két mániája velem kapcsolatban: egy: én milyen sportos vagyok (sic!); kettő: beszélgessek sok némettel, úgy tanulok legjobban, ha sokféle beszédet hallok. Namost, a kettőt sikerült összekötnie. A szomszéd szokott futni, és mikor Petra megtudta, hogy én is, akkor kitalálta, hogy szól neki, és futhatunk együtt. Bár én jobb szeretek egyedül futni, gondoltam, miért ne. Kedd reggel becsöngetett értem Peter, a szomszéd. Mikor megláttam, már tudtam, hogy nem egy kategória vagyunk: hipiszupi futó felszerelés, csupa izom. Kiderült, hogy húsz éve ejtőernyős oktató, emellett hobbiból búvárkodik. Amúgy úgy is éreztem magam, mint egy kiképzésen, a „kis kör”, amire mentünk egy óráig tartott és lefutottunk kilenc kilométert. A miheztartás végett én negyvenöt perc alatt futok le öt kilométert, de akkor nagyon formában vagyok. De szerintem máskor is elmegyek vele futni, mert legalább motivál.

Szerdán reggel Petra mondta, hogy menjünk el biciklizni, jó lesz izomláz ellen. A dolog ott kezdett gyanússá válni, mikor mondta, hogy hozzak magammal vastag zoknit. Negyed óra múlva, már görkorikat próbálgattam. Igen, két hét után kaptam görkorit, azóta mindent abban csinálok a házban, hogy gyakoroljak. A fékezést majd Werner megtanítja a jövő héten, most Caro tanítgat, úgy, hogy akadálypályát épít a nappaliból és feladatokat kell végrehajtanom: nyisd ki az ajtót, vedd fel a táskát, kerüld meg az asztalt. Létezik olyan nyelvpedagógiai módszer, ami szerint először nem kell beszélni a tanórán, csak a tanár által mondott instrukciókat kell végrehajtani. Na, én pont így éreztem magam. Egy hat éves kislány tanít németül görkorizni, erre jó az eltebétékás diploma, lehet kaparni.

A csütörtök viszonylag nyugodtan telt. Délelőtt elmentem a nyelvsuliba, ahova járni fogok, mert nem jeleztek vissza, hogy elfogadták-e a beiratkozásomat. Az van, hogy nem éri a gyakornokosdis papír, szóval buktam azt, hogy féláron tanulhatok. De így is nevetséges az összeg, 110 ojrót fizetek azért, hogy hat héten keresztül heti négyszer kilenctől egyig ott legyek. Otthon ennyi pénzért a Katedrában tanít egy harmadéves nyelvszakos másfél hónapig heti két délután. Kábé. Szóval nem panaszkodom, csak elhúzták a mézesmadzagot az orrom előtt és nem örülök neki.

A péntek volt a csúcs, reggel kellett vinnem Carot a suliba, utána meg indulás a lovaglóóra Sachsenhausenbe. Nem szeretek oda menni, mert egyrészt messze van, Oranienburgban még át kell szállni, másrészt nyomaszt az a hely. Tudom, hogy mi volt ott nem is olyan régen, és sajnálom meg nem píszí meg minden, de nem tudok elvonatkoztatni. Nem megy. Hogy ott megy el a busz a gyönyörű rendben tartott házakhoz tartozó gyönyörű kertek között, tulipán meg liliom meg giccsoid kertitörpe, aztán egyszercsak egy emlékmű, hogy a halálmenet útvonala. Számomra ez felfoghatatlan, hogy lehet ott lakni, oda hazamenni meg vacsorázni meg hintázni meg beszélgetni.

De a lényeg nem ez, hanem hogy a lovaglóóra után indulás haza, felszállás a buszra, az a buszmegálló és az a busz, amit Werner nekem mutatott. De. Mert ugye egyértelmű, hogy van de. Szóval, de a busz nem arra indult, amerre kellett volna. Mire ez tudatosult bennem, egy nagy puszta közepén voltunk. Odamentem a buszsofőrhöz, megkérdezni, jó irányba megyünk-e, de nem értettem, mit válaszolt. Kértem, ismételje el, mert nem értem, de ő csak motyogott az orra alá, én meg mondtam, hogy oké, de nem értem, annyit mondjon, hogy igen vagy nem, jó irány vagy nem, de erre is tovább motyogott. Hihetetlen nagy (anya ne figyelj ide) faszfej volt. Végül leszálltunk a puszta közepén, átmentünk a másik oldalra, de a busz kábé óránként járt csak. A dolog vége az lett, hogy hívtam Petráékat, akik mondták, hogy maradjunk ott, jönnek értünk. Háromnegyed órába telt, mire odaértek, de Caro nagyon jól viselte, találtunk egy kis patakot kacsákkal, ott sétáltunk meg köveket dobáltunk meg virágot szedtünk. Ezért szeretem én a gyerekeket, abszolút nem akadt ki. Sőt, mondta, hogy máskor görkorival kéne ide jönnünk, tök jó út lenne hozzá. Na már csak az kéne, görkorival Sachsenhausenben… Amúgy Petráék is csak nevettek és mint utólag kiderült, sikerült kifogni valami körjáratot, amiről eddig ők sem tudtak.

Hazaértünk és utána fél órán belül indultam is Berlinbe, mert Gerdával találkoztam. Elmentünk a Zapata nevű helyre, ami az Oranienburger Straße-nal található. Nem is igazán tudnám definiálni, talán azt mondanám, romkocsma, de tízszer akkora, mint amekkorát eddig láttam. A belváros közepén egy lerobbant épület, az aljában kocsmákkal, a belső udvarában kortárs képzőművészek által kiállított tárgyak, a falakon vetítések, az udvar felszórva homokkal.

Hihetetlenül jó a hely, és ismét sikerült bizonyítani a tézist, hogy az alkohol fejleszti a nyelvtudást. Két sör után nem tudtam angolul, három után nem tudtam magyarul, de négy sör után valami irgalmatlan jó lett a németem. Elég későn sikerült hazaérnem, mellettem az S-Bahnon csúnya tizenéves rokkerfiú fogta a barátnője kezét, akinek a kabátjára rá volt száradva a saját hányása, és közben Kiss Tibi énekelte a fülembe, hogy Berlinben lassú volt a fény. Csak hogy stílusosak maradjunk. Vagy közhelyesek, nem tudom.

Szombaton feltápászkodtam, egész nap nagyon fáradt voltam, de nem tudtam aludni. Végül délutánra összeszedtem magam és bementem Berlinbe. Nem volt valami szép idő, de Berlin csúnya időben is szép. Vagyis nem mondanám, hogy szép, hanem hogy meg van a maga varázsa. Nagyon sokat sétáltam, leszálltam az Oranienburger Straße-nál, onnan elmentem a Friedrich Straße-ig, a Spree folyó vonalán a Reichstagig, a Brandenburgi Kapu-hoz, ahol majális volt, sörrel, kolbásszal, német akcentussal angolul éneklő török popsztárokkal, légvárakkal. Vattacukor nem volt. Sétáltam a Tiergartenben, a Potzdamer Platz-ig, onnan vissza a Brandenburgi kapuig a Holokauszt emlékmű mellett és végül a Friedrich Straße-nál vissza. Ez kábé két és fél óra volt, este annyira fáradt voltam, hogy Wernerék rajtam nevettek, hogy fél kilenckor alszom.

Hazafele az S-Bahon még az is kiváló volt, hogy az egyik állomáson neonáci tűntetőkkel telt meg a szerelvény, őket követték a rohamrendőrök. Mellém is befészkelte magát három bőrfejű állat, akkor nyeltem egyet. Meg mellettük meg előttük meg mögöttük. Mindenhol. Aztán láttam, hogy utálom az embereket feliratú kitűzőjük volt. Akkor nyeltem még egyet. Aztán három megálló után leszálltak a rohamrendőrök és csak a neonácik maradtak. Igen, ekkor is nyeltem egyet. Aztán végül leszálltam és azon kívül, hogy tetőtől talpig végigmértek, nem történt semmi. Csak nyeltem egyet.

Vasárnap délben megint bementem a városba. Mostmár annyira közel van, hogy Pisti jön, hogy azokat a helyeket derítem fel, ahova együtt akarunk menni: Zoologischer Garten, Stasi Museum ésatöbbi. Így azért sokkal jobb bolyongani, hogy tudom, hogy tíz nap múlva itt lesz velem. Már készítem a tervet, mikor mit nézzünk meg. Amúgy laza vagyok ám. De tényleg. Nem lesz órára lebontva, na. És vettem neki szuvenírt az irodai asztalára, de mivel drágállottam a boltban, lealkudtam egy török árusnál. Bocsi, de hát kapitalizmus meg minden.

Szóval ennyi történt velem, de többet nem hagyok ki ennyit az írások között, mert nagyon sok ennyit írni egyszerre. Meg biztos olvasni is.