Berlin calling

Ez e bejegyzés gigantikus méreteket öltött, de muszáj volt minden számomra fontos dolgot dokumentálni. Napokra osztottam fel, kiemeltem a helyeket, ahol jártunk, így akinek nincs türelme, ugrálhat a sorok között.

Szerda reggel még felkeltem korán, elmentem Caroval az iskolába, de utána Berlin felé vettem az irányt. Elértem a következő S-Bahnt Wannsee felé, a Friedrich Straße-nál átszálltam és mentem egy megállót a Hauptbahnhof-ig. Fél órával hamarabb odaértem, mint a vonat, és már annyira izgatott voltam, hogy tényleg a perceket számoltam. Mivel Németországról beszélünk, pontban 8 óra 54 perckor érkezett a vonat, nem 53-kor és nem is 55-kor. Elég hamar ki lehet szúrni a MÁV-os szerelvényt, kicsit olyan, mint egy időutazás, szürreálisan mutat az ultramodern berlini pályaudvaron. De nem hiszem, hogy valaha ennyire örültem volna egy MÁV-os vonatnak. Szorongattam a kis „wilkommen in Berlin packung”-omat, amit jó előre kiterveltem, volt benne minden, ami német, és minden, amit egy nagyobb magyar Tescoban meg lehet kapni, de ez német. Bocs. Német Haribo, német Hanuta, német Kinder Schokolade sötöbö. Nameg a szuvenír DDR-es Trabi, ami azóta már az irodai asztalon csücsül. Olyan színe van, mint amilyen a miénk volt.

Aztán hazamentünk Borgsdorfba, hihetetlen volt azokon az utcákon ketten végigmenni, amiken én nap mint nap jövök-megyek. Pisti durván fel volt pakolva, Anyáék és tesómék is sok mindent küldtek, plusz hozta utánam a nyári ruháimat, amire eddig még nem volt szükségem, tekintve, hogy durván hideg van. Megettem rögtön vagy két Túró Rudit meg három pogácsát. Kaptam egy anakondát Esztertől és Lilitől, így mondhatjuk, hogy a nővérem kígyót-békát szór rám, az elutazásom előtt ugyanis kaptam tőle egy békát, ami azóta Bertold Brekkt névre hallgat. Rendkívül szellemes vagyok. Plusz van még egy rókám is itt, Pistitől, így teljes az állatkert. Senkitől nem kaptam cuki-muki macit meg cicát-kutyát, lehet, el kéne gondolkodnom, hogy mért nem. Amúgy az anakonda nem kicsi, a nővérem és az unokahúgom nem viccel.

Körbetekeredett a bőröndben.

Anyától és Apától pedig kaptam egy szuper könyvet, bár azért sugalltam, hogy de jó lehet, nahát, de beszerezték nekem. Az a címe, hogy „Berlin, drágám. Csukja be, kérem, a szemét” és kortárs magyar írók (pl Kertész, Parti Nagy, Nádas, Esterházy, Garaczy sötöbösötöbö) írásait tartalmazza. És nagyon jó. Ám.

Szerda koradélután még visszamentünk Berlinbe, sétáltunk az Unter den Linden-en kicsit a Reichstagtól a Museum Insel-ig, kávéztunk a Lustgarten mellett, aztán hazajöttünk.

Sokat gondolkoztam ennek a képnek a címén. Hiába.

Itt viszont sikerült: Életkép a Brandenurgi Kapu előtt: tarháló címermedve és pózoló Stormtrooper - Berlin tényleg multikulti.

Itthon találkoztunk a családdal, nagyon kedvesek voltak, Caro örült az ajándék lónak (nem, akkor sem írom le, ennyire még én sem vagyok közhelyes), Werner pedig a bornak és a kenyérnek. Merthogy megkérte Pistit, hogy hozzon magyar kenyeret neki. Werner gyerekkorában minden nyarat Magyarországon töltött, így neki Magyarország az eltűnt gyerekkorát idézi fel. Rengeteg szót tud magyarul és a kedvenc ételei is magyarok. Szóval jól sikerült az első este, Caro rögtön kipécézte magának Pistit és mondta, mondta, mondta…Én tudom, milyen sokként tudja ez érni az embert, aki épp csak megérkezett.

Csütörtök reggel felébredtünk, és azon morfondíroztunk, hogyan tudunk hamar elosonni, hogy ne zavarjuk Petráékat. Nem sikerült. Mire lementünk a lépcsőn, az asztal gyönyörűen meg volt terítve, friss kávé, zsömle, lekvár, pogácsa, felvágott, virágok az asztalon. Mindenki ott ült és együtt megreggeliztünk, beszélgettünk, nagyon jó volt. Szerencse, hogy Pisti is tanult németül, sőt, ő gimiben még nyelvvizsgát is csinált, szóval az én eredményeimtől fényévekre van, de ő se használta azóta, és hát sokat felejtett. De a megértéssel nincs baja, ha meg nem ment valami, azt tudta angolul is mondani. Így mindenki megértett mindenkit. Hát ööö… Nagyjából. Amúgy Pistinek beugrik egy csomó szó, hogy ja, tényleg, ez így van, én meg megtanulom, hogy nahát, ez így van?

Reggeli után megkaptam Caro egyik színes pulcsiját, mert az én három pulcsimat, ami itt van, már unom váltogatni, és indultunk is a városba. Ezen a napon (is) rengeteg mindent láttunk.Elmentünk a Bernauer Straße-hoz, ahol megnéztük a már említett Fal Múzeumot, a "szellem megállókat", láttunk régi aktákat, korabeli felvételeket és egy dokumentumfilmet, amit helikopterről vették fel, mikor még állt a fal.

Kettéosztott metrovonal.

Aztán elmentünk a Museum Insel-hez megint, csak ekkor már tele volt emberekkel, hiszen Németországban négy napos ünnep volt: Himmelfahrt, azaz Jézus mennybemenetele és Männer Tag, azaz férfiak ünneplik magukat és jól berúgnak. Ez amúgy így is történt, Berlin tele volt undorító, részeg férfiakkal per fiúkkal, akik hőzöngtek az S-bahnon.

Rengeteget sétáltunk, azt hiszem talán a Friedrich Straße-tól indultunk, a Museum Insel-en keresztül az Unter den Linden-en végig egészen az Alexander Platz-ig. De az a helyzet, hogy már nagyon összekuszálódnak a napok, és nem tudom, mi volt csütörtökön és mi volt pénteken. De úgy emlékszem, hogy innen elmetróztunk a Stadtmitte-ig, ahol megnéztük a Checkpoint Charlie-t. Mikor még a fal állt, ez volt az egyik ellenőrző pont, ahol át lehetett menni nyugatról keletre, azóta tursitalátványosság, az egykori őrbódé helyén áll egy másolat, katonának öltözött férfiakkal, egy euroért lehet fényképezkedni. Sok amerikai turista van itt. Nem álltalánosítok. Csak ténymegállapítok…

Innen átsétáltunk a Potzdamer Platz-ig. Ez a tér megosztja az embereket: valakinek vagy nagyon tetszik vagy nagyon utálja. Werner szerint építészetileg érdekes, Gerit (Petra hippi barátnője) szerint hülyeség. Szerintem nagyon érdekes hely. Ez húsz éve még teljesen üresen állt, mert az egykori Todesstreife-ban feküdt, vagyis abban a sávban, ami a fel két oldala között futott. Ezek a területek ellenőrzés alatt álltak, megközelíthetetlenek voltak, itt álltak az őrtornyok is. Ezért, mikor megnyitották a Falat, egy hatalmas terület állt rendelkezésre a belváros közepén, arra várva, hogy a modern építészek épületeket húzassanak fel oda. Szerintem nagyon érdekes, ez is hozzá tartozik Berlin teljesen kaotikus városképéhez, és külön jó, hogy állandó vitatéma. Itt Sony Center-ben beültünk egy isteni finom tejeskávéra egy nem annyira kedves helyre, elég burnyák volt a pincérnő, de azon a helyen kávéztam, ami a német könyvet elején áll! Ha a nyelvsuliban vagyok, mindig eszembe jut az a kávé.

Keskeny élű épület. Szerintem kúl.

Innen átsétálunk a Brandenburgi Kapu-ig, megnéztük a Holocaust emlékművet, konstatáltuk, hogy ma sem megyünk fel a Reichstag kupolájába, mert iszonyat hosszú a sor, és hazamentünk.

Pénteken állatkertbe szerettünk volna menni, de amint kinéztünk az ablakon, lemondtunk a dologról. Maradt a huszadik századi történelmi vonal: Stasi Museum és Topographie des Terrors. A Stasi Museum eléggé lent van a térképről, mármint a turistaközpontnak számító Mitte-hez képest. Ez valóban az egykori Stasi (Ministerium für Staatssicherheit der DDR) székházában található meg, pontosabban annak egy épületében, mert az valami hatalmas volt. Sajnos az egész kiállítás németül volt, plusz elég kevés kézzel fogható dolgot mutatott meg. Mikor ’89-ben a feldühödött nép betört ide, rengeteg mindent elvitt, felgyújtott, kidobott. Érthető. Ami a legjobban tetszett mindkettőnknek, azok a titkosszolgálati eszközök voltak, az emberi leleményesség határtalan, az alábbi tárgyak mindegyikébe lehet mikrofont/kamerát szerelni: gomblyuk, táska, pénztárca, díszkő, óra, madáretető. A korabeli bútorok is tetszettek, Pistit a nagymamája lakására, engem anyáék iskolájára emlékeztetett.

Innen mentünk át a Topographie des Terrors emlékműhöz, ami a volt Gestapo székház helyén áll, mellette is megtalálható jópár méteren a Fal maradványa. A kiállítás végigjárja az NSDAP hatalomra jutását egészen a nürnbergi perig. Leírhatatlan érzés azon a helyen lenni… Nem is próbálkozom…

Ezek után elmentünk az Oranienburger Straße-hoz, és beültünk egy kedves kis olasz étterembe, ami nagyon hangulatos volt. Végre, egy hónap után megint ettem ehető ételt, megjegyzem, azóta sem sikerült, ha az indiait nem számolom, de arról majd később. A lényeg, hogy szuper jól sikerült ez az este, és ahányszor az Oranienburger Straßse fele járok, eszembe jut, milyen jó volt és arra gondoltam, hogy ha ennek az egésznek vége lesz, mintegy lezárásképp visszamehetnénk. Pisti még nem tud róla:)

Szombatra az volt betervezve, hogy a Söhner családdal kirándulunk, várost nézünk és elmegyünk lángosozni Schloss Charlottenburg-hoz. Ebből az lett, hogy reggel zuhogott az eső és volt vagy 10 fok. Pistivel elfutottunk pékségbe, csináltuk reggelit mindenkinek, aztán bementünk múzeumozni. Petra mondta, hogy ő ilyen időben ki nem teszi a lábát otthonról. Tényleg elég lehangoló idő volt. Elmentünk a Museum Inselhez, mert meg akartunk nézni a Pergamon Múzeumot. Ott akkora sor állt, hogy azzal a lendülettel visszafordultunk. Úgy tűnt másnak is eszébe jutott a múzeumozás aznap. Így elmentünk a Deutsches Historisches Museum-ba, azaz a történelmi múzeumba. Hatalmas volt ez is, a huszadik századot elég rendesen végignyomtuk, az első világháborútól napjaikig, de utána már annyira lefáradtunk, hogy az ókoron meg úgy az egész középkoron végigfutottunk. És a nézd, ez olyan., mint Napoleon kapalja, Te, ez Napoleon kalapja mondatnak is sikerült elhangoznia, az elmúlt négy nap konstans múzeumozásának mintegy stílusos lezárásaként, a kultúrsznobériára azért igencsak hajlamos Sz. Réka ugyanis totál kikészült, Napoleon sapkája mellett is minden további nélkül elsétált volna. Kész. Vége. Nem megy több történelem. Ebben a négy napban akkora dózisban kaptam a történelmet, hogy kérdezzen tőlem bárki bármit, én tudni fogom.

Este hamarabb hazamentünk, mert fáradtak is voltunk, hideg is volt, a Reichstag kupoláját is bezárták már, meg hát, valljuk be, rányomta bélyegét erre a napra, hogy az utolsó… Petra és Werner hihetetlenül jófejek voltak, gyertyát gyújtottak, elővették a volt lengyel au pair által küldött Zubrowka-t és csak meséltek, meséltek… A német márkáról, az első „szabad” nyaralásukról, az NDK-ról. Én pedig bemutattam világháborús német szókincsemet: tank, mesterlövész, fedezékbe. Megkaptam az elismerést. Úgyhogy aznap se sikerült hamar lefeküdni aludni.

Azért vasárnap is terveztünk városnézést. Werner szerint kitűntetést érdemlünk, mint hős turisták, Petra szerint pedig öt nap alatt több mindent láttunk, mint az előző au pair fél év alatt. Elmentünk az Oranienburger Straße-ra, ahol megnéztük az új zsinagógát (Neue Synagogue), amit a Birodalmi Kristályéjszakán feldúltak, később pedig teljesen újra kellett építeni. Az Oranienburger Straße és környéke az egykori zsidónegyed, ezért is emlékeztet engem a Dob utcára. Csak nálunk több minden maradt meg. Pontosabban, van, ami megmaradt.

Ezek után pedig sétáltunk a nagy szélben, a Friedrich Straße-n pedig beültünk egy aranyos kis cukrászdába. Ezek a Bäckerei-ok itt nagyon elterjedtek, péksüti, kávé, újság, kedves eladó nénik, otthon is jöhetnének és ilyen áron. Szerintem nagyon hangulatosak tudnak lenni, de ekkorra én már alig tudtam visszafojtani a fel-felerősödő rossz kedvemet, úgyhogy belesírtam a bánatom a berlini manduláspatkóba is. Miután ezzel is megvoltunk, továbbsétáltunk a Museum für Naturkunde -hoz, azaz a Természettudományi Múzeumhoz. Mivel épp időszakos kiállítás van a parazitákról, a belépő drágább, tíz euro. Már majdnem visszafordultunk, mert átlagban 5-7 euro a belépő, és ennyit nem ér meg, szerintem, de akkor megláttuk, hogy mivel nemzetközi múzeumnap volt, ingyenes a belépés. Ez elég nagy szerencse, valljuk be, de annyi múzeumban voltunk már, hogy ez kijárt nekünk. Amúgy nagyon jól jött ki a végére, mert ez látványos és szórakoztató is volt. Itt találhatóak meg a világ legnagyobb dinoszaurusz csontvázai is. És végigkövethettük az evolúciót, megnézhettünk egy csomó kitömött állatot és a tejutat is (Milch Straße, na ez azért a vicces)

Rokonok.

Négy és öt között visszamentünk Borgsdorfba, gyorsan összedobáltuk a bőröndöt és indultunk vissza a Hauptbahnhof-ra. Innen indult Pisti vonata fél nyolckor. Rutinos búcsúzkodóként elmondhatom, ilyen rossz még sohasem volt búcsúzni. Még anno Ferihegyen sem, mikor eljöttem. Borzasztó arra várni, mikor indul el a vonat. Egy srác majdnem lekéste miattam a vonatot, mert odajött vigasztalni, én szóltam neki, hogy záródnak az ajtók. És mikor egyedül maradtam vasárnap este a berlini pályaudvaron, na, azt az érzést nem kívánom senkinek. Elég szarul nézhettem ki, mert egy kedves hölgy odajött hozzám és megveregette a vállamat, hogy „Kopf hoch” azaz fel a fejjel. Aztán hazamentem, elég rossz volt egyedül felszállni az S-bahnra, de este sokat beszélgettem Wernerrel és Petrával, tudták, hogy rossz kedvem van és próbáltak felvidítani.

Azóta pedig megint eltelt egy elég mozgalmas hét, amit napokon belül megírok, hogy végre valahára behozzam magam.