Berlin calling

Miután Pisti elment, jöttek a szürke hétköznapok. Hétfőtől csütörtökig délutános voltam, ami azt jelenti, hogy reggel nem kell korán vinnem Carot a suliba, de délután érte kell mennem és egész estig vele lennem. Ilyenkor elmegyek 9-re a nyelviskolába, de hamarabb, háromnegyed 1-kor el kell indulnom, hogy odaérjek Caroért időben. Ezek a napok mindig nagyon kifárasztanak, mert Caro egy energiabomba és az utazás, leckeírás, lefekvés külön műsorszám. Ha reggel én viszem suliba, nagyon korán kelek és már 8-kor ott vagyok a nyelviskolában, de délután nem kell vele lennem, max elhozni a suliból. Szóval négy délutános nap nagyon ki tud fárasztani.

Hétfőn nincs nyelviskola, így délelőtt itthon voltam, rendbe szedtem a dolgaimat, Petrával beszélgettem, délután pedig már Caroval voltam. Mikor másfél hónapja megérkeztem, épp fedeztették az egyik nyulat és mostanra már nagyon várták a kisnyuszikat. Hétfőn kint játszottunk a kertben, mikor Caro odarohant hozzám riadtan, hogy látott valamit a nyúlketrecben. Felnyitottuk a tetejét és ott volt sok-sok ici-pici nyuszi, feketék és zsömleszínűek. Carot aznap le se lehetett lőni, össze-vissza ugrándozott a kertben, hogy ez sokkal jobb, mint a Nutella.

Ez nem az összes, 13 darab van. Jó őket cumisüvegből etetni...

A hét többi napja hasonló módon telt, délelőtt nyelviskola, délután gyerekpesztra. Péntekre eléggé fáradt is voltam. Estére viszont kisütött a nap és szép idő lett, találkoztunk is Gerdával és elmentünk Kreuzbergbe, mert kezdődött a Karneval de Kulturen, péntek volt a nyitóestje. De hamar odébbáltunk, mert pénteke kirakodóvásáron kívül még nem sok minden volt, így megintcsak az Oranienburger Straße-n találtuk magunkat idióta angol turistahegyek között.

Szombaton nagyon fáradtan keltem. Itt bármilyen fáradt vagyok sem tudok 10-nél tovább aludni, mert annyira nagy a nyüzsgés, hogy az egyszerűen lehetetlen. Ha Caro ébren van, akkor futkározik, kiabál, jön-megy a lépcsőn, játszik. Ha nem alszik, a szomszéd ébreszt fel. Ha nem a szomszéd, akkor az ablakom alatt lévő játszótéren sikítoznak a gyerekek. Szóval elég korán felkeltem, megreggeliztem és bementem Berlinbe. Elhatároztam, hogy minden alkalmat megragadok arra, hogy Berlinben legyek, mert bármilyen fáradt vagy letört is vagyok, valahogy mindig feltölt. Na, aznap nem sok mindent csináltam, sétálgattam a Mitte-ben, elmentem a Hackescher Markt felé, nézelődtem a kirakodóvásárban.

Nagyon szép idő volt, dühöngtem is, hogy mikor itt volt Pisti, bezzeg végig hideg volt. Elsétáltam az Alter Jüdischer Friedhof-hoz, a zsidó temetőhöz, amit már nagyon régen meg akartam nézni, csak mindig kimegy a fejemből, hogy szombaton az bizony nem olyan egyszerű, így csak kívülről néztem meg. Majd legközelebb.

Sikerült megtapasztalnom a német plázák atmoszféráját is, nem sokkal jobb, mint a magyaroké. Egészen eddig halasztgattam, hogy vegyek valami normális pulcsit, mondván, hogy most már úgyis jobb idő lesz, de kész, vége, betelt a pohár. Es geht gar nicht. Vettem egy pulcsit. És szükségem is volt rá…Aztán hazajöttem regenerálódni, Werner hívott egy barátjának a szüli napi bulijára, de mondtam neki, hogy mikor ők indulnak, én akkor fekszem le. És ez így is lett, 9 körül mentem aludni.

Vasárnap visszamentem Kreuzbergbe a Karneval der Kulturen-re. Rengeteg ember volt ott, ami számomra egyrészt hangulatos, másrészt nyomasztó. Elnézelődtem a kirakodóvásárban, megebédeltem, továbbnézelődtem. Ettem nagyon finom indiai kaját, olyan nehéz volt dönteni, annyi kultúra étele volt felsorakoztatva, én megy egyrészt ki vagyok éhezve a normális ételre (értsd: bármi, ami nem kenyér, tészta vagy virsli), másrész szeretek új ízeket megismerni. De az indiai tökéletes döntés volt. Pont. Aztán elmentem megnézni a jelmezes felvonulást. Az egészet a Notting Hill Carneval-hoz hasonlítanám, amit eddig sajnos még nem láttam élőben. Kreuzberg utcái is hasonlóak, mint a Notting Hill-i utcák, néhol még színes ház is van, rengeteg az ember az utcákon. A járdán, az úton és az ablakokban ülnek, a házak elé asztalok kipakolva, ahol sütiket árulnak. Ez is olyan, ami soha nem lesz otthon.

A felvonulásra egy órát vártam, és egy órát bírtam végignézni, de utána annyira elkezdett zavarni a hatalmas tömeg, hogy muszáj volt eljönnöm. Jó döntés volt, mert még hátra volt a fele, amit biztos, hogy nem bírtam volna végig. Ettől függetlenül nagyon jó élmény volt és szeretnék máskor is elmenni. Csak nem egyedül…

Hétfőn Pfingstmontag, azaz Pünkösd hétfő volt, így Werner itthon maradt Caroval. Egész reggel zuhogott és hideg volt, de mivel elhatároztam, hogy minden alkalmat megragadok valami kis kultúra beszippantására, elindultam Berlinbe. Mivel hétfőn a legtöbb múzeum alapból zárva, ünnepnapokon meg még a maradék nagy része is, így fél órán keresztül keresgéltem a neten, hova menjek. Petra jókat nevetett, mert minden alkalommal, mikor láttam, hogy ez is zárva meg az is zárva, felsziszegtem egyet. Végül találtam kettő azaz kettő múzeumot a Museum Insel-en, így elindultam, majd ad hoc módon bementem ez egyikbe. Ez az Altes Museum volt. Szerencsére a németek nem teljesen látják át a magyar diákigazolvány-rendszert, így a fél éve lejárt igazolványomat eddig még mindenhol elfogadták.. Tehát az elte tett még nekem egy utolsó szívességet. A kiállítás főként a görög és római kultúrából fennmaradt emlékeket mutatott be. Jó, jó, csak sok itt a köcsög, tényleg, a kiállított tárgyak kilencven százaléka festett cserépedény volt. De így is két órát maradtam, nagyon lekötött, és mikor kiléptem a múzeumból, elfogott az az érzés, amit csak akkor érzel, mikor egy múzeumból lépsz ki, és első pillanatra minden teljesen irreálisnak hat körülötted. Volt időm ezt átgondolni, mivel leszakadt az ég és negyed óráig annyira zuhogott, hogy esélytelen volt elindulni. Gyönyörű látvány volt, annyira jóleső érzés volt nézni a vihart az Unter den Lindenen az Altes Museum lépcsőjéről.

A legviccesebb azért mégiscsak az volt, mikor felnéztem az egyik edényről, és ott állt előttem Gerda. Mekkora esélye van egy ekkora városban annak, hogy mindketten ugyanakkor ugyanazon a helyen legyünk? Neki is sikerült megtalálnia az egyetlen nyitva tartó múzeumot…

Kedden még szünet volt az iskolákban, így fel voltam készülve, hogy egész napos gyerekpesztra következik. Ezért nagyon örültem neki, mikor Petra bejelentette, hogy kivett egy napot, így az én szabadnapjaimat is megtoldotta egyel. Folytatódott a múzeumozás, csak még tettem egy kis kitérőt. Megláttam ugyanis egy cipőt előző nap a Friedrich Straße-n és éjjel meggyőztem magam, hogy mennyire nagy szükségem is van rá. Tényleg nem tudnék meglenni nélküle: irreálisan drága volt, két nap után úgy kidörzsölte a lábam, hogy most nem tudom hordani, és amúgyis van már itt egy rakat cipőm. De szép.

Aztán kimentem Charlottenburgba, mert a nyelviskolában azt a tippet kaptam a francia építésznőtől, hogy a Berggruen Museum-ban Picasso und seine Zeit kiállítás van. Itt is sikerült féláron bejutnom. Ez a Berggruen nevű műgyűjtő magángyűjteményét mutatta be, de én őszintén több képre számítottam, meg persze az igazi nagyok nem itt vannak. Volt jópár Klee is viszont, amit lájkoltam. A jegy ott még egy másik múzeum látogatására is feljogsított, a Collection Scharf-Gerstenberg-ben a "Surreal Worlds"-öt (?) nézhettem meg. Nekem személy szerint nem jön be a szürreál, valahogy idegenkedem tőle és rettenetesen nyomaszt, de nem olyan értelemben, ahogy szeretem, ha nyomasztanak, lásd Beckett. Egyszerűen ódzkodom tőle, na. És Dalí-t sem nagyon szeretem, bár ez tudom, hogy ciki, kezdhet is kövekkel dobálni a sok tizenkilenc éves sálas-tarisznyás szabadbölcsész lány. Ha már ott voltam, természetesen megnéztem, de nem volt rám túl nagy hatással.

Szerdától visszaálltak a hétköznapok a normális kerékvágásba, de megmondom őszintén, kicsit már hiányzott is, mert olyan feleslegesnek érzem magam, ha sokáig nincs mit tennem. Ez az érzés egészen szerda délutánig ki is tartott, utána pedig megint a hétvégét vártam inkább.