Amióta nyári szünet van, szinte alig volt dolgom. Ez egy részről jó, másrészt már annyi szabadidőm volt, hogy nem tudtam magam hogyan lekötni és teljesen feleslegesnek éreztem magam. Jöttem-mentem Berlinben, olvastam, tanultam, rádiót hallgattam… Ezen héten meg annyi dolgom lesz, hogy nem tudom majd, hova kapjak. Nincs meg az egyensúly sehogysem…

Múlt kedden délelőtt jött a tandem, elmentünk Rathaus Stegliz-ig, ami nekem kábé a világ másik vége, oké, hogy az S1 vonalán van, de egy óra az út. Na nem baj, mert tök szuper könyvtárba mentünk, nyitott terasz, szánsájn, kávé, nameg angol és német nyelvtan. Aztán innen az S1 vonalának másik végpontja, Oranienburg, aztán Sachsenhausen. Elmentem Caro-ért a lovardába, hazafelé vagy egy órát kellett várni a következő buszra, úgyhogy, megint azt játszottuk, hogy Caro felírta egy lapra, mi nem megy nekem németül, nekem pedig példamondatokat kellett mondanom ezekkel a szavakkal. A csima és ceruzák szót pölö mindig felcserélem, így viszonylag vicces mondatokat tudok eszkábálni, minthogy Gyere fessünk, hozd a csizmád és hasonló oksságokat. De most annyiszor elmondatta velem, hogy soha nem felejtem el többet, az száz százalék.

Szerdán itthon voltam Caroval, festettünk, ragasztottunk, rajzoltunk. Este elbicajoztam Oranienburgba, mert meg akartam nézni, reggel mikor indul busz Sachsenhausen-be és ez jó indok volt egy kis mozgásra. Hazafelé, mikor bekanyarodtam az utcánkba, pont szembetalálkoztam Petrával és Caroval, akik láthatóan zavarba jöttek, mikor kérdeztem, hova indulnak. Caro mondott volna valamit, de Petra befogta a száját, és továbbhajtott. Itt már sejtettem, hogy valami készül. Aztán este nagyon sürgölődtek a konyhában, mikor lementem, takargatták, mi van a hátuk mögött, úgyhogy úgy gondoltam, hagyom őket, és hamar feljöttem a szobámba. Este még volt ezért egy kedves közjáték, történt ugyanis, hogy Caro és a víz viszonya ekkorra odáig fajult, hogy arra mentem le a lépcsőn, hogy Caro a konyhakövön hasal és zokog miközben a patakokban folyó könnyeit a szoknyájába törni, mert az anyja bejelentette, hogy akkor is kell lábat mosnia, ha aznap csizma van rajta, és ez ezentúl minden nap így lesz, ameddig velük fog élni. Először azt hittem, csak viccel, de aztán láttam, hogy tényleg folynak a könnyei és zokog.

Csütörtök reggel keltenem kellett Caro-t, mert aznap is ment lovagolni. Amúgy csütörtökön és pénteken is annyi dolgom volt, hogy reggel összekészítsem, mert 9-re érte jött egy barátnőjének az apja autóval és elfuvarozta a lovardában. Szóval csütörtök reggel mentem le a nappaliba, és ez várt az asztalon:

Kaptam virágot, képeslapot, egy albumot Hamburgról, mondván, ha most nem tudok elmenni Hamburgba, akkor Hamburg jön el hozzám. Caro készített nekem egy képet és a hűtőben pedig ez várt:

Nagyon meg voltam hatva, hogy így gondoltak rám… És persze tortát reggeliztünk. És akkor itt nincs ám vége. Mert 10 körül csöngettek, és ott állt az ajtóban egy férfi, hatalmas csokorral a kezében, egy lapról hatalmas erőfeszítéssel és vicces akcentussal betűzte a nevemet, aztán meg, hogy itt írjam alá és auf wiedersehen. A boldogságtól kábé nem láttam, 13 vörösrózsa…

Szóval csütörtökön és pénteken nem sok dolgom volt. Pénteken nagyon lehűlt az idő, kb 15 fokot esett egyik napról a másikra, én ettől hihetetlenül befordultam. Nem is sok mindenhez volt kedvem. Emellett úgy érzem, egyszerűen nem megy már több múzeum. Kiégtem. Hétvégén is csak Brecht egykori lakását néztem meg. Az idegenvezető vicces angolsággal kommentálta, hol cigarettázott, hol dolgozott, hol fogadta a vendégeit Brecht, megmutatta a könyvtárát, ami a mai napig érintetlenül maradt, a halálos ágyát, az ablakát... Hihetetlen érzés volt...

Talán még annyit említenék meg, hogy este Werner még bekiabált a szobámba, hogy nincs-e kedvem velük vízzel teli lufikat dobálni az ablakból és nézni, hogy durrannak szét. Az első reakcióm persze az volt, hogy wie bitte, de két perc múlva már azon kaptam magam, hogy ott állok mellettük a dolgozószoba ablakában és az udvaron lévő nyulakat ijesztgetjük vízzel teli lufikkal… Így telt a vasárnap estém. A héten minden nap húzós, mert Petra 10-ig dolgozik, és nekem kell egész nap lekötnöm Carot. Emellett heti háromszor megyek Sachsenhausenbe, mondtam már, mennyi utálom azt a helyet?

Hétvégén pedig elmegy a család a roctock-i punk fesztiválra és nyugi van. Számolom az órákat.

Először az elmúlt egy hét, aztán meg nagyvonalakban, ami előtte kimaradt.

Megjártam a Berlin Budapest tengelyt, kétszer, méghozzá úgy, hogy Berlin, Drezda, Prága, Pozsony, Budapest. Aztán meg vissza. Hát, nem tudom, Pisti, hogy bírja ezt, Petra egyszerűen azzal magyarázza, hogy er ist motiviert. Na, ja (de úgy németesen ám, nájá), máshogy nem megy ez a 12 óra egyhuzamban. Mire kedd este visszaértem Borgsdorfba, S-Bahn-nal, átszállással, bőröndhúzással, totál kikészültem. Arra gondoltam, szegény bőröndöm, annyi mindent látott már, annyi helyen ráncigáltam, de annyiszor, és legtöbbször persze egyedül… Ha tudtam volna akkor, amikor az első nagy utamra indultam vele hat éve, hogy ennyit fogom használni, na akkor biztos nem a legolcsóbbat vettem volna meg. De így is kiszolgált hat évet, remélem, a kerekei elbírnak még egy utolsó Berlin-Győr utat. Aztán lecserélem egy újra, amit már nem akarok ennyit egyedül húzni... Hahá, micsoda rejtett utalások. De tényleg, most már így ennyi elég volt. Szóval este beájultam az ágyba, beszéltem pár mondatot Petrával meg Caroval, akik szintén nemrég érkeztek meg Lipcséből, Wernernél voltak látogatóban. Caro ölelgetett meg örült nagyon az új plüsslovának, amit hoztam neki. Aztán felmentem a szobámba és paff. Reggelig.

Szerdán nem sok időm volt a visszrázódásra. Petra elment orrműtétre, szerintem ez orrsövény műtét volt, de nem vagyok benne biztos, csak azt tudom, hogy rutinműtét és tudott utána vezetni. Mikor hazajött, még mindig itthon voltunk Caroval, aki minden ürügyet kitalált, hogy ne kelljen elindulni strandra. Semmilyen formában nem szereti a vizet, bár újabb hír, hogy anyuka megelégelte, és mostantól minden nap fürödnie kell. Ejj. Végül nagy nehezen elindtunk, de a lenizt-i tó helyett Germendorf-ba mentünk egy Tier-Freizeit-und-Urzeit Park-ba, ami kábé azt jelenti, hogy van egy menő vadaspark pumákkal meg őzekkel meg struccokkal, van a parkban egy tó, amiben lehet(ett volna) fürödni és vannak műanyag dinoszauruszok is. Örültem nagyon, mert Oranienburgba kellett menni S-Bahn-nal, utána átszállni buszra, amivel nekem már ugye elég rossz tapasztalataim vannak. De most az egyszer simán odataláltunk, el se hittem, komolyan. Amúgy nagyon szép hely volt, tényleg, csak nagyon sajnáltam, hogy Caro nem akart bemenni a vízbe, mert a 35 fokban elég hívogatónak tűnt a gyönyörűszép kék víz… De idilli hely idilli környezetben, aranyos kislánnyal. Még kutyák is voltak, szóval tényleg minden készen állna egy családi filmhez.

Csütörtöktől jött a hessz: hétfőig szabadságon voltam. Ez kedves, mondhatni kellemes, satöbbi, persze, csak mondjuk mikor először megláttam a kis táblán a kiírást (Petra mindig egy táblára írja le a heti teendőimet) az első reakcióm kábé az volt, hogy mi a tököm (nem, nem pont ez, nem pont így), minek rendeltek vissza, ha egy héttel később is jöhettem volna. Szóval volt öt napom, amivel kezdenem kellett valamit. Kezdtem.

Csütörtökön meglátogattam Cilit, és a nagy hőség után elindultunk múzeumozni. Azt nem tudom, írtam-e már, de csütörtökönként este az összes állami múzeum 10-ig nyitva van és a belépés díjtalan. Így csütörtök esténként, ha ráérek, be szoktam menni. Múlt héten a Hamburger Bahnhof-nál voltunk, ahol kortárs művészek alkotásai vannak pölö Warhol meg Beuys, meg van pár video installáció az (undorító) (beteg) meg nem értett bécsi akcionistákról is. De a kedvencem a zsírszobor volt: egy terem telis-tele hungarocelltömbökkel- gondoltuk mi. Aztán elolvastam. Én. Aztán elmeséltem. Neki. Aztán megnéztük. Ketten. Közelről. Állati zsír volt, sok-sok tömb állati zsír. Szóval a Hamburger Bahnhof szerintem szuper, majd vissza akarok még menni egyszer, ha lehet, audioguide-dal. Meg finom a kávé is. Csak méregdrága.

Ezután én, a kultúrkeselyű, még átmentem a Museum Insel-re a Pergamon Museum-ba, de egy óránál nem bírtam többet, mert annyira elfáradtam, plusz tele volt turistákkal. Olyan jó lealacsonyító hangsúllyal tudom már mondani, hogy Berlin tele van hülye turistákkal. Hehe. Szóval elég fáradtan estem haza.

Pénteken adtam egy esélyt Oranienburg-nak. Utálom. Nagyon. De ott van az a kastély meg minden, én meg itt lakom tőle 2 S-Bahn megállóra, na, mondom, egy életem, egy halálom, megnézem. A dolog a következőképpen alakult: A kastélyba csak vezetéssel mehettem volna be nagyon drágán, azt kihagytam, a kert zárva volt, a cipőm véresre dörzsölte a lábamat és egy hülyegyerek viccből beleüvöltött a fülembe, amíg én egy padon olvastam, ő meg elsuhant mellettem bicóval. Ennyit Oranienburgról meg az esélyadásról.

Este folytatódott a pechszéria Cilivel, zárva volt a Winery, nem jött a villamos, a többit fedje írói homály. A negtív energiáim miatt volt, biztos. De aztán kimentünk Kreuzberg-be, ahol ettünk Köfte-t, amire annyira rákattantam azóta. Pedig nem szabadna. Ez egy olyan stuff, mint a Döner, csak nem pitában van, hanem baguette-ben. És lecker lecker. Láttunk villámlást is eső nélkül. Száraz zivatar. Mikor hajnalban hazaértem, még mindenki ébren volt, mert grillezgettek. Ja, csütörtökön megérkezett Lucas, Werner első házasságából származó fia, meg (az azóta kiderült, hogy csak barát) barátnője, és egész hétfőig itt voltak.

Szombaton ki is akadtam, mert engem speciel kicsit idegel, hogy annyian vannak ebben a házban, hogy még a konyhában is alszanak, és nem tudok normálisan megkávézni reggel. De Petra mondta, hogy ő szereti, ha tele van a ház. Hát most tele volt. Szóval szombaton is elhúztam gyorsan itthonról. Aznap gyógyis napot tartottam, vásárolgattam, meg kiültem a Tiergarten-be olvasni. Stílusosan Christopher Isherwood Goodbye to Berlin-jébe kezdtem bele. Lassan kezd aktuálissá válni. Nem is olyan lassan. Elkezdtem írni a mit kell még megnéznem listámat is.

Vasárnap adtam megint a kultúrának, megnéztem a Bauhaus Archiv-ot, amivel már a megérkezésem óta szemezgetek. Természetesen, itt is elfogadták a diákigazolványomat és kaptam ingyen audioguide-ot is. A kiállítás nagyon-nagyon jó volt, mindenki menjen el, aki ide jön!

Hétfőn megcéloztam a Deutsche Guggeinheim-et, ami egy (fos) nagyon kicsi és (szar) eléggé érdektelen. Aztán megkezdtük Cilivel a tandemet: ő segít nekem a németben, én pedig neki az angolban. A Hamburger Bahnhof kávézójába akartunk menni, de elfelejtettük, hogy hétfőnként az összes múzeum zárva van. (Kivéve 3, amiből 2-ben már voltam, hehe) Így kiültünk a kávézó székeire, mert itt csak úgy kint hagyják őket szünnapra is, nem lopják el, törik össze, festik le, adják el, viszik haza a népek. Szóval ahogy ott ültünk a Spree partján Berlinben a Hauptbahnhof-tól 2 perc sétára, és a Cili a melléknévragozást magyarázta, arra gondoltam, hogy azt azért igazán mondhatták volna a gimnáziumi némettanáraim, hogy a Deutschexpress-en túl létezik egy igazi Németország is. Aztán megint kezdetét vette a pechszéria, mondom, negatív energiám van. Bárhova akartunk menni, az zárva volt. Lestétáltunk a Volksbühne-ig, aminek a lépcsőjén három ember épp egy performanszt adott elő, meg benéztünk a Babylon Kino-ba is, és végül beültünk borozni a Clärchens Ballhausba, ami nagyon hangulatos volt. Egy négy éves forma kisfiú fél órán keresztül üvöltözött és sikítozott egyre magasabb hangom, mire az apja végre odament hozzá focizni.

Jövő hétvégén a család elutazik Rostockba egy punk fesztiválra. A kislány is velük megy és az autóban fognak aludni. Ők tényleg hippik. Hívtak minket is Pistivel, de mi inkább kihasználjuk, hogy üres lesz a ház. Aztán augusztus 12-22 között Petra szabadságon van, így lesz másfél hetünk Pistivel. Négy napot még eltöltünk Berlinben, aztán 16-án, hétfőn elindulunk Nürnbergbe, ott leszünk szerdáig, onnan átutazunk Münchenbe, ahol megünnepeljük az évfordulónkat, 21-én, szombaton visszautazunk Berlinbe, és vasárnap Pisti hazamegy. Elbúcsúzik a családtól, mert nem jön többet. Már csak én megyek, szeptember 4-én, szombaton, Végleg. Haza.

Sok mindennel el vagyok maradva. Talán behozom magam. Olyan van pölö, hogy szombaton minden alkalommal tapsoltam egy tv-nek, mikor a németek szerelték az argentínokat. Aztán feltömörültem egy S-Bahnra ami a dont kráj for mi árdzsentína-tól zengett. Tegnap meghallgattam őt a Mauerpark-ban. Tök véletlenül. Csak használt nyakláncot akartam venni. Ma eltekertem édességekért, vettem másfél kiló Haribót. Délután elvittem Caro-t egy szabadstrandra, felfújtam egy Csipkerózsikás gumimatracot és úsztam egy kicsit. Aztán sütöttem palacsintát. Holnap este pedig otthon alszom.