Megjártam a Berlin Budapest tengelyt, kétszer, méghozzá úgy, hogy Berlin, Drezda, Prága, Pozsony, Budapest. Aztán meg vissza. Hát, nem tudom, Pisti, hogy bírja ezt, Petra egyszerűen azzal magyarázza, hogy er ist motiviert. Na, ja (de úgy németesen ám, nájá), máshogy nem megy ez a 12 óra egyhuzamban. Mire kedd este visszaértem Borgsdorfba, S-Bahn-nal, átszállással, bőröndhúzással, totál kikészültem. Arra gondoltam, szegény bőröndöm, annyi mindent látott már, annyi helyen ráncigáltam, de annyiszor, és legtöbbször persze egyedül… Ha tudtam volna akkor, amikor az első nagy utamra indultam vele hat éve, hogy ennyit fogom használni, na akkor biztos nem a legolcsóbbat vettem volna meg. De így is kiszolgált hat évet, remélem, a kerekei elbírnak még egy utolsó Berlin-Győr utat. Aztán lecserélem egy újra, amit már nem akarok ennyit egyedül húzni... Hahá, micsoda rejtett utalások. De tényleg, most már így ennyi elég volt. Szóval este beájultam az ágyba, beszéltem pár mondatot Petrával meg Caroval, akik szintén nemrég érkeztek meg Lipcséből, Wernernél voltak látogatóban. Caro ölelgetett meg örült nagyon az új plüsslovának, amit hoztam neki. Aztán felmentem a szobámba és paff. Reggelig.
Szerdán nem sok időm volt a visszrázódásra. Petra elment orrműtétre, szerintem ez orrsövény műtét volt, de nem vagyok benne biztos, csak azt tudom, hogy rutinműtét és tudott utána vezetni. Mikor hazajött, még mindig itthon voltunk Caroval, aki minden ürügyet kitalált, hogy ne kelljen elindulni strandra. Semmilyen formában nem szereti a vizet, bár újabb hír, hogy anyuka megelégelte, és mostantól minden nap fürödnie kell. Ejj. Végül nagy nehezen elindtunk, de a lenizt-i tó helyett Germendorf-ba mentünk egy Tier-Freizeit-und-Urzeit Park-ba, ami kábé azt jelenti, hogy van egy menő vadaspark pumákkal meg őzekkel meg struccokkal, van a parkban egy tó, amiben lehet(ett volna) fürödni és vannak műanyag dinoszauruszok is. Örültem nagyon, mert Oranienburgba kellett menni S-Bahn-nal, utána átszállni buszra, amivel nekem már ugye elég rossz tapasztalataim vannak. De most az egyszer simán odataláltunk, el se hittem, komolyan. Amúgy nagyon szép hely volt, tényleg, csak nagyon sajnáltam, hogy Caro nem akart bemenni a vízbe, mert a 35 fokban elég hívogatónak tűnt a gyönyörűszép kék víz… De idilli hely idilli környezetben, aranyos kislánnyal. Még kutyák is voltak, szóval tényleg minden készen állna egy családi filmhez.
Csütörtöktől jött a hessz: hétfőig szabadságon voltam. Ez kedves, mondhatni kellemes, satöbbi, persze, csak mondjuk mikor először megláttam a kis táblán a kiírást (Petra mindig egy táblára írja le a heti teendőimet) az első reakcióm kábé az volt, hogy mi a tököm (nem, nem pont ez, nem pont így), minek rendeltek vissza, ha egy héttel később is jöhettem volna. Szóval volt öt napom, amivel kezdenem kellett valamit. Kezdtem.
Csütörtökön meglátogattam Cilit, és a nagy hőség után elindultunk múzeumozni. Azt nem tudom, írtam-e már, de csütörtökönként este az összes állami múzeum 10-ig nyitva van és a belépés díjtalan. Így csütörtök esténként, ha ráérek, be szoktam menni. Múlt héten a Hamburger Bahnhof-nál voltunk, ahol kortárs művészek alkotásai vannak pölö Warhol meg Beuys, meg van pár video installáció az (undorító) (beteg) meg nem értett bécsi akcionistákról is. De a kedvencem a zsírszobor volt: egy terem telis-tele hungarocelltömbökkel- gondoltuk mi. Aztán elolvastam. Én. Aztán elmeséltem. Neki. Aztán megnéztük. Ketten. Közelről. Állati zsír volt, sok-sok tömb állati zsír. Szóval a Hamburger Bahnhof szerintem szuper, majd vissza akarok még menni egyszer, ha lehet, audioguide-dal. Meg finom a kávé is. Csak méregdrága.
Ezután én, a kultúrkeselyű, még átmentem a Museum Insel-re a Pergamon Museum-ba, de egy óránál nem bírtam többet, mert annyira elfáradtam, plusz tele volt turistákkal. Olyan jó lealacsonyító hangsúllyal tudom már mondani, hogy Berlin tele van hülye turistákkal. Hehe. Szóval elég fáradtan estem haza.
Pénteken adtam egy esélyt Oranienburg-nak. Utálom. Nagyon. De ott van az a kastély meg minden, én meg itt lakom tőle 2 S-Bahn megállóra, na, mondom, egy életem, egy halálom, megnézem. A dolog a következőképpen alakult: A kastélyba csak vezetéssel mehettem volna be nagyon drágán, azt kihagytam, a kert zárva volt, a cipőm véresre dörzsölte a lábamat és egy hülyegyerek viccből beleüvöltött a fülembe, amíg én egy padon olvastam, ő meg elsuhant mellettem bicóval. Ennyit Oranienburgról meg az esélyadásról.
Este folytatódott a pechszéria Cilivel, zárva volt a Winery, nem jött a villamos, a többit fedje írói homály. A negtív energiáim miatt volt, biztos. De aztán kimentünk Kreuzberg-be, ahol ettünk Köfte-t, amire annyira rákattantam azóta. Pedig nem szabadna. Ez egy olyan stuff, mint a Döner, csak nem pitában van, hanem baguette-ben. És lecker lecker. Láttunk villámlást is eső nélkül. Száraz zivatar. Mikor hajnalban hazaértem, még mindenki ébren volt, mert grillezgettek. Ja, csütörtökön megérkezett Lucas, Werner első házasságából származó fia, meg (az azóta kiderült, hogy csak barát) barátnője, és egész hétfőig itt voltak.
Szombaton ki is akadtam, mert engem speciel kicsit idegel, hogy annyian vannak ebben a házban, hogy még a konyhában is alszanak, és nem tudok normálisan megkávézni reggel. De Petra mondta, hogy ő szereti, ha tele van a ház. Hát most tele volt. Szóval szombaton is elhúztam gyorsan itthonról. Aznap gyógyis napot tartottam, vásárolgattam, meg kiültem a Tiergarten-be olvasni. Stílusosan Christopher Isherwood Goodbye to Berlin-jébe kezdtem bele. Lassan kezd aktuálissá válni. Nem is olyan lassan. Elkezdtem írni a mit kell még megnéznem listámat is.
Vasárnap adtam megint a kultúrának, megnéztem a Bauhaus Archiv-ot, amivel már a megérkezésem óta szemezgetek. Természetesen, itt is elfogadták a diákigazolványomat és kaptam ingyen audioguide-ot is. A kiállítás nagyon-nagyon jó volt, mindenki menjen el, aki ide jön!
Hétfőn megcéloztam a Deutsche Guggeinheim-et, ami egy (fos) nagyon kicsi és (szar) eléggé érdektelen. Aztán megkezdtük Cilivel a tandemet: ő segít nekem a németben, én pedig neki az angolban. A Hamburger Bahnhof kávézójába akartunk menni, de elfelejtettük, hogy hétfőnként az összes múzeum zárva van. (Kivéve 3, amiből 2-ben már voltam, hehe) Így kiültünk a kávézó székeire, mert itt csak úgy kint hagyják őket szünnapra is, nem lopják el, törik össze, festik le, adják el, viszik haza a népek. Szóval ahogy ott ültünk a Spree partján Berlinben a Hauptbahnhof-tól 2 perc sétára, és a Cili a melléknévragozást magyarázta, arra gondoltam, hogy azt azért igazán mondhatták volna a gimnáziumi némettanáraim, hogy a Deutschexpress-en túl létezik egy igazi Németország is. Aztán megint kezdetét vette a pechszéria, mondom, negatív energiám van. Bárhova akartunk menni, az zárva volt. Lestétáltunk a Volksbühne-ig, aminek a lépcsőjén három ember épp egy performanszt adott elő, meg benéztünk a Babylon Kino-ba is, és végül beültünk borozni a Clärchens Ballhausba, ami nagyon hangulatos volt. Egy négy éves forma kisfiú fél órán keresztül üvöltözött és sikítozott egyre magasabb hangom, mire az apja végre odament hozzá focizni.
Jövő hétvégén a család elutazik Rostockba egy punk fesztiválra. A kislány is velük megy és az autóban fognak aludni. Ők tényleg hippik. Hívtak minket is Pistivel, de mi inkább kihasználjuk, hogy üres lesz a ház. Aztán augusztus 12-22 között Petra szabadságon van, így lesz másfél hetünk Pistivel. Négy napot még eltöltünk Berlinben, aztán 16-án, hétfőn elindulunk Nürnbergbe, ott leszünk szerdáig, onnan átutazunk Münchenbe, ahol megünnepeljük az évfordulónkat, 21-én, szombaton visszautazunk Berlinbe, és vasárnap Pisti hazamegy. Elbúcsúzik a családtól, mert nem jön többet. Már csak én megyek, szeptember 4-én, szombaton, Végleg. Haza.
"...szeptember 4-én, szombaton, Végleg. Haza."
VálaszTörlés:)
ÉA ZA