Berlin calling

2010-07-27T21:02:00.007+02:00

Amióta nyári szünet van, szinte alig volt dolgom. Ez egy részről jó, másrészt már annyi szabadidőm volt, hogy nem tudtam magam hogyan lekötni és teljesen feleslegesnek éreztem magam. Jöttem-mentem Berlinben, olvastam, tanultam, rádiót hallgattam… Ezen héten meg annyi dolgom lesz, hogy nem tudom majd, hova kapjak. Nincs meg az egyensúly sehogysem…

Múlt kedden délelőtt jött a tandem, elmentünk Rathaus Stegliz-ig, ami nekem kábé a világ másik vége, oké, hogy az S1 vonalán van, de egy óra az út. Na nem baj, mert tök szuper könyvtárba mentünk, nyitott terasz, szánsájn, kávé, nameg angol és német nyelvtan. Aztán innen az S1 vonalának másik végpontja, Oranienburg, aztán Sachsenhausen. Elmentem Caro-ért a lovardába, hazafelé vagy egy órát kellett várni a következő buszra, úgyhogy, megint azt játszottuk, hogy Caro felírta egy lapra, mi nem megy nekem németül, nekem pedig példamondatokat kellett mondanom ezekkel a szavakkal. A csima és ceruzák szót pölö mindig felcserélem, így viszonylag vicces mondatokat tudok eszkábálni, minthogy Gyere fessünk, hozd a csizmád és hasonló oksságokat. De most annyiszor elmondatta velem, hogy soha nem felejtem el többet, az száz százalék.

Szerdán itthon voltam Caroval, festettünk, ragasztottunk, rajzoltunk. Este elbicajoztam Oranienburgba, mert meg akartam nézni, reggel mikor indul busz Sachsenhausen-be és ez jó indok volt egy kis mozgásra. Hazafelé, mikor bekanyarodtam az utcánkba, pont szembetalálkoztam Petrával és Caroval, akik láthatóan zavarba jöttek, mikor kérdeztem, hova indulnak. Caro mondott volna valamit, de Petra befogta a száját, és továbbhajtott. Itt már sejtettem, hogy valami készül. Aztán este nagyon sürgölődtek a konyhában, mikor lementem, takargatták, mi van a hátuk mögött, úgyhogy úgy gondoltam, hagyom őket, és hamar feljöttem a szobámba. Este még volt ezért egy kedves közjáték, történt ugyanis, hogy Caro és a víz viszonya ekkorra odáig fajult, hogy arra mentem le a lépcsőn, hogy Caro a konyhakövön hasal és zokog miközben a patakokban folyó könnyeit a szoknyájába törni, mert az anyja bejelentette, hogy akkor is kell lábat mosnia, ha aznap csizma van rajta, és ez ezentúl minden nap így lesz, ameddig velük fog élni. Először azt hittem, csak viccel, de aztán láttam, hogy tényleg folynak a könnyei és zokog.

Csütörtök reggel keltenem kellett Caro-t, mert aznap is ment lovagolni. Amúgy csütörtökön és pénteken is annyi dolgom volt, hogy reggel összekészítsem, mert 9-re érte jött egy barátnőjének az apja autóval és elfuvarozta a lovardában. Szóval csütörtök reggel mentem le a nappaliba, és ez várt az asztalon:

Kaptam virágot, képeslapot, egy albumot Hamburgról, mondván, ha most nem tudok elmenni Hamburgba, akkor Hamburg jön el hozzám. Caro készített nekem egy képet és a hűtőben pedig ez várt:

Nagyon meg voltam hatva, hogy így gondoltak rám… És persze tortát reggeliztünk. És akkor itt nincs ám vége. Mert 10 körül csöngettek, és ott állt az ajtóban egy férfi, hatalmas csokorral a kezében, egy lapról hatalmas erőfeszítéssel és vicces akcentussal betűzte a nevemet, aztán meg, hogy itt írjam alá és auf wiedersehen. A boldogságtól kábé nem láttam, 13 vörösrózsa…

Szóval csütörtökön és pénteken nem sok dolgom volt. Pénteken nagyon lehűlt az idő, kb 15 fokot esett egyik napról a másikra, én ettől hihetetlenül befordultam. Nem is sok mindenhez volt kedvem. Emellett úgy érzem, egyszerűen nem megy már több múzeum. Kiégtem. Hétvégén is csak Brecht egykori lakását néztem meg. Az idegenvezető vicces angolsággal kommentálta, hol cigarettázott, hol dolgozott, hol fogadta a vendégeit Brecht, megmutatta a könyvtárát, ami a mai napig érintetlenül maradt, a halálos ágyát, az ablakát... Hihetetlen érzés volt...

Talán még annyit említenék meg, hogy este Werner még bekiabált a szobámba, hogy nincs-e kedvem velük vízzel teli lufikat dobálni az ablakból és nézni, hogy durrannak szét. Az első reakcióm persze az volt, hogy wie bitte, de két perc múlva már azon kaptam magam, hogy ott állok mellettük a dolgozószoba ablakában és az udvaron lévő nyulakat ijesztgetjük vízzel teli lufikkal… Így telt a vasárnap estém. A héten minden nap húzós, mert Petra 10-ig dolgozik, és nekem kell egész nap lekötnöm Carot. Emellett heti háromszor megyek Sachsenhausenbe, mondtam már, mennyi utálom azt a helyet?

Hétvégén pedig elmegy a család a roctock-i punk fesztiválra és nyugi van. Számolom az órákat.

2010-07-21T14:10:00.016+02:00

Először az elmúlt egy hét, aztán meg nagyvonalakban, ami előtte kimaradt.

Megjártam a Berlin Budapest tengelyt, kétszer, méghozzá úgy, hogy Berlin, Drezda, Prága, Pozsony, Budapest. Aztán meg vissza. Hát, nem tudom, Pisti, hogy bírja ezt, Petra egyszerűen azzal magyarázza, hogy er ist motiviert. Na, ja (de úgy németesen ám, nájá), máshogy nem megy ez a 12 óra egyhuzamban. Mire kedd este visszaértem Borgsdorfba, S-Bahn-nal, átszállással, bőröndhúzással, totál kikészültem. Arra gondoltam, szegény bőröndöm, annyi mindent látott már, annyi helyen ráncigáltam, de annyiszor, és legtöbbször persze egyedül… Ha tudtam volna akkor, amikor az első nagy utamra indultam vele hat éve, hogy ennyit fogom használni, na akkor biztos nem a legolcsóbbat vettem volna meg. De így is kiszolgált hat évet, remélem, a kerekei elbírnak még egy utolsó Berlin-Győr utat. Aztán lecserélem egy újra, amit már nem akarok ennyit egyedül húzni... Hahá, micsoda rejtett utalások. De tényleg, most már így ennyi elég volt. Szóval este beájultam az ágyba, beszéltem pár mondatot Petrával meg Caroval, akik szintén nemrég érkeztek meg Lipcséből, Wernernél voltak látogatóban. Caro ölelgetett meg örült nagyon az új plüsslovának, amit hoztam neki. Aztán felmentem a szobámba és paff. Reggelig.

Szerdán nem sok időm volt a visszrázódásra. Petra elment orrműtétre, szerintem ez orrsövény műtét volt, de nem vagyok benne biztos, csak azt tudom, hogy rutinműtét és tudott utána vezetni. Mikor hazajött, még mindig itthon voltunk Caroval, aki minden ürügyet kitalált, hogy ne kelljen elindulni strandra. Semmilyen formában nem szereti a vizet, bár újabb hír, hogy anyuka megelégelte, és mostantól minden nap fürödnie kell. Ejj. Végül nagy nehezen elindtunk, de a lenizt-i tó helyett Germendorf-ba mentünk egy Tier-Freizeit-und-Urzeit Park-ba, ami kábé azt jelenti, hogy van egy menő vadaspark pumákkal meg őzekkel meg struccokkal, van a parkban egy tó, amiben lehet(ett volna) fürödni és vannak műanyag dinoszauruszok is. Örültem nagyon, mert Oranienburgba kellett menni S-Bahn-nal, utána átszállni buszra, amivel nekem már ugye elég rossz tapasztalataim vannak. De most az egyszer simán odataláltunk, el se hittem, komolyan. Amúgy nagyon szép hely volt, tényleg, csak nagyon sajnáltam, hogy Caro nem akart bemenni a vízbe, mert a 35 fokban elég hívogatónak tűnt a gyönyörűszép kék víz… De idilli hely idilli környezetben, aranyos kislánnyal. Még kutyák is voltak, szóval tényleg minden készen állna egy családi filmhez.

Csütörtöktől jött a hessz: hétfőig szabadságon voltam. Ez kedves, mondhatni kellemes, satöbbi, persze, csak mondjuk mikor először megláttam a kis táblán a kiírást (Petra mindig egy táblára írja le a heti teendőimet) az első reakcióm kábé az volt, hogy mi a tököm (nem, nem pont ez, nem pont így), minek rendeltek vissza, ha egy héttel később is jöhettem volna. Szóval volt öt napom, amivel kezdenem kellett valamit. Kezdtem.

Csütörtökön meglátogattam Cilit, és a nagy hőség után elindultunk múzeumozni. Azt nem tudom, írtam-e már, de csütörtökönként este az összes állami múzeum 10-ig nyitva van és a belépés díjtalan. Így csütörtök esténként, ha ráérek, be szoktam menni. Múlt héten a Hamburger Bahnhof-nál voltunk, ahol kortárs művészek alkotásai vannak pölö Warhol meg Beuys, meg van pár video installáció az (undorító) (beteg) meg nem értett bécsi akcionistákról is. De a kedvencem a zsírszobor volt: egy terem telis-tele hungarocelltömbökkel- gondoltuk mi. Aztán elolvastam. Én. Aztán elmeséltem. Neki. Aztán megnéztük. Ketten. Közelről. Állati zsír volt, sok-sok tömb állati zsír. Szóval a Hamburger Bahnhof szerintem szuper, majd vissza akarok még menni egyszer, ha lehet, audioguide-dal. Meg finom a kávé is. Csak méregdrága.

Ezután én, a kultúrkeselyű, még átmentem a Museum Insel-re a Pergamon Museum-ba, de egy óránál nem bírtam többet, mert annyira elfáradtam, plusz tele volt turistákkal. Olyan jó lealacsonyító hangsúllyal tudom már mondani, hogy Berlin tele van hülye turistákkal. Hehe. Szóval elég fáradtan estem haza.

Pénteken adtam egy esélyt Oranienburg-nak. Utálom. Nagyon. De ott van az a kastély meg minden, én meg itt lakom tőle 2 S-Bahn megállóra, na, mondom, egy életem, egy halálom, megnézem. A dolog a következőképpen alakult: A kastélyba csak vezetéssel mehettem volna be nagyon drágán, azt kihagytam, a kert zárva volt, a cipőm véresre dörzsölte a lábamat és egy hülyegyerek viccből beleüvöltött a fülembe, amíg én egy padon olvastam, ő meg elsuhant mellettem bicóval. Ennyit Oranienburgról meg az esélyadásról.

Este folytatódott a pechszéria Cilivel, zárva volt a Winery, nem jött a villamos, a többit fedje írói homály. A negtív energiáim miatt volt, biztos. De aztán kimentünk Kreuzberg-be, ahol ettünk Köfte-t, amire annyira rákattantam azóta. Pedig nem szabadna. Ez egy olyan stuff, mint a Döner, csak nem pitában van, hanem baguette-ben. És lecker lecker. Láttunk villámlást is eső nélkül. Száraz zivatar. Mikor hajnalban hazaértem, még mindenki ébren volt, mert grillezgettek. Ja, csütörtökön megérkezett Lucas, Werner első házasságából származó fia, meg (az azóta kiderült, hogy csak barát) barátnője, és egész hétfőig itt voltak.

Szombaton ki is akadtam, mert engem speciel kicsit idegel, hogy annyian vannak ebben a házban, hogy még a konyhában is alszanak, és nem tudok normálisan megkávézni reggel. De Petra mondta, hogy ő szereti, ha tele van a ház. Hát most tele volt. Szóval szombaton is elhúztam gyorsan itthonról. Aznap gyógyis napot tartottam, vásárolgattam, meg kiültem a Tiergarten-be olvasni. Stílusosan Christopher Isherwood Goodbye to Berlin-jébe kezdtem bele. Lassan kezd aktuálissá válni. Nem is olyan lassan. Elkezdtem írni a mit kell még megnéznem listámat is.

Vasárnap adtam megint a kultúrának, megnéztem a Bauhaus Archiv-ot, amivel már a megérkezésem óta szemezgetek. Természetesen, itt is elfogadták a diákigazolványomat és kaptam ingyen audioguide-ot is. A kiállítás nagyon-nagyon jó volt, mindenki menjen el, aki ide jön!

Hétfőn megcéloztam a Deutsche Guggeinheim-et, ami egy (fos) nagyon kicsi és (szar) eléggé érdektelen. Aztán megkezdtük Cilivel a tandemet: ő segít nekem a németben, én pedig neki az angolban. A Hamburger Bahnhof kávézójába akartunk menni, de elfelejtettük, hogy hétfőnként az összes múzeum zárva van. (Kivéve 3, amiből 2-ben már voltam, hehe) Így kiültünk a kávézó székeire, mert itt csak úgy kint hagyják őket szünnapra is, nem lopják el, törik össze, festik le, adják el, viszik haza a népek. Szóval ahogy ott ültünk a Spree partján Berlinben a Hauptbahnhof-tól 2 perc sétára, és a Cili a melléknévragozást magyarázta, arra gondoltam, hogy azt azért igazán mondhatták volna a gimnáziumi némettanáraim, hogy a Deutschexpress-en túl létezik egy igazi Németország is. Aztán megint kezdetét vette a pechszéria, mondom, negatív energiám van. Bárhova akartunk menni, az zárva volt. Lestétáltunk a Volksbühne-ig, aminek a lépcsőjén három ember épp egy performanszt adott elő, meg benéztünk a Babylon Kino-ba is, és végül beültünk borozni a Clärchens Ballhausba, ami nagyon hangulatos volt. Egy négy éves forma kisfiú fél órán keresztül üvöltözött és sikítozott egyre magasabb hangom, mire az apja végre odament hozzá focizni.

Jövő hétvégén a család elutazik Rostockba egy punk fesztiválra. A kislány is velük megy és az autóban fognak aludni. Ők tényleg hippik. Hívtak minket is Pistivel, de mi inkább kihasználjuk, hogy üres lesz a ház. Aztán augusztus 12-22 között Petra szabadságon van, így lesz másfél hetünk Pistivel. Négy napot még eltöltünk Berlinben, aztán 16-án, hétfőn elindulunk Nürnbergbe, ott leszünk szerdáig, onnan átutazunk Münchenbe, ahol megünnepeljük az évfordulónkat, 21-én, szombaton visszautazunk Berlinbe, és vasárnap Pisti hazamegy. Elbúcsúzik a családtól, mert nem jön többet. Már csak én megyek, szeptember 4-én, szombaton, Végleg. Haza.

2010-07-05T18:19:00.004+02:00

Sok mindennel el vagyok maradva. Talán behozom magam. Olyan van pölö, hogy szombaton minden alkalommal tapsoltam egy tv-nek, mikor a németek szerelték az argentínokat. Aztán feltömörültem egy S-Bahnra ami a dont kráj for mi árdzsentína-tól zengett. Tegnap meghallgattam őt a Mauerpark-ban. Tök véletlenül. Csak használt nyakláncot akartam venni. Ma eltekertem édességekért, vettem másfél kiló Haribót. Délután elvittem Caro-t egy szabadstrandra, felfújtam egy Csipkerózsikás gumimatracot és úsztam egy kicsit. Aztán sütöttem palacsintát. Holnap este pedig otthon alszom.

2010-06-23T21:03:00.002+02:00

Ha tudnám, leírnám, hogy milyen, mikor reggel egy halott kisnyulat találsz az konyhaasztalon, mikor teljesen szétesel a Jüdishes Museum-ban, mikor indiaiak elcsomagolják a pogácsádat, mert úgy ízlik nekik, mikor a németek gólt rúgnak és az egész tér zeng az üdvrivalgástól, mikor Schönebergben biciklizel, mikor Tegel-ben sushi-t eszel, mikor vasárnapi ebéd után angol nyelvű Bibliát kapsz egy 54 éves görög nőtől, mikor egész délután Fußballüberraschungot ragasztgat neked egy hat éves kislány, mikor Prenzlauer berg-ben olaszok vaffanculoznak melletted focimeccs nézés közben, mikor a felfázástól félve Nádas Péter könyvet raksz magad alá a Bonnie Tyler koncert alatt. Ha tudnám, leírám, milyen nekem Berlin.

2010-06-16T10:19:00.019+02:00

Pisti második látogatása elég rövidre sikerült, péntek reggel érkezett és hétfő reggel már ment is haza. A dolgok sajnos úgy alakultak, hogy pénteken is egész nap dolgoznom kellett, így tényleg csak a hétvégénk maradt egymásra.

Péntek reggel elkísértem Carot az iskolába, Werner is itthon volt aznap és mindketten azon nevettek, hogy Réka ist aufgeregt vagyis hogy izgatott vagyok, mert az ajtóból rohantam vissza, hogy elfelejtettem Caronak uzsonnát csomagolni, ami se eddig, se ezután nem történt még meg soha. Miután „leadtam” Carot a suliban, indultam a Hauptbahnhof-ra, a perceket megintcsak számoltam, és annyira jó volt újra meglátni Pistit! Mint a vadromantikus filmekben a legnagyobb klisé, rohanás a vonat mellett, a kalauz meg csak mosolyog rajtunk. De aki még nem volt ilyen helyzetben, el se tudja elképzelni, mit érez az ember ilyenkor.

Szóval a Hauptbahnhof-ról hazajöttünk, de sajnos nem volt sok időnk itthon, mert menni kellett Caro-ért az iskolába, most hamarabb, mert rohanni kellett lovaglóórára. Megint kaptam rengeteg ajándékot, Pistitől egy negyedik plüss állatot: egy sárkányt, illetve egy hiper-szuper termosz bögrét, amiben azóta hozom-viszem a kis kávémat és jó lesz majd a közös túrázásokhoz, Anyáéktól pedig nyakláncot, csokit, Pilóta kekszet… Meg tejfölt a pogácsámhoz, de ezt majd legközelebb.

Szóval alighogy lepakoltunk, indultunk Frohnau-ba az iskolába. Az S-Bahn állomás épp le volt zárva, mert egy hatalmas daru feldőlt és betörte az állomás tetejét, amit épp felújítottak volna. Szóval a felújítás helyett betörte a tetőt és féloldalt állt, nem ment se erre, se arra, nem is tudom végül hogy sikerült onnan kiszedni azt a hatalmas gépet. Az egész körforgalom el volt kerítve, minden tele volt rendőrökkel és bámészkodókkal, kár, hogy nem volt nálam a fényképezőgépem. Mikor Caro meglátott minket, már rohant is, máskor is magammal kéne hoznom Pistit, mert valahogy sokkal lelkesebben jön haza ilyenkor Caro. Nagyon oda van Pistiért, miután elment, már rögtön kérdezte is, mikor jön újra. Itt például a kisnyuszikat mutogatja neki:

Csináltam gyorsan melegszendvicset, aztán mentünk is Sachsenhausen-be lovaglóórára, de olyan sokáig tartott, hogy lekéstük a buszt visszafele, és mivel óránként jár, hívni kellett Petrát, hogy hozzon minket haza. Itthon épp nagy lakásátalakítás folyt, én is meglepődtem, hogy mi ez, meg hogyhogy most, péntek este, bár már meg kéne tanulnom, hogy ilyeneken itt nem akadunk fönn. Szóval minden kipakolva, félrehúzva, kiborítva. Petráék minden hónapban átrendezik a nappalit, mire hozzászokom az új elrendezéshez, már jön a másik dizájn. Eddigre mindketten nagyon fáradtak voltunk, Pistit kimerítette az utazás, én meg egész héten korán keltem, meg meleg is volt és késő is, így nem mentünk már be Berlinbe, csak Borgsdorfban sétáltunk, meg kicsit az erdő szélén, aztán haza jöttünk, beszélgettünk és kialudtuk magunkat. Aznap megérkezett Werner lipcsei barátja, Félix, de mi csak másnap reggel találkoztunk vele a reggelinél. Hát nekem nem volt túl szimpi, tipikus harmincas jópofa agglegény, csak sajnos olyan gyorsan beszélt, és persze nem a berlini hoch Deutsch-ot, hogy a felét nem értettem annak, amit mondott.

Szombaton tényleg nagy hőség volt, végre lehetett szoknyában meg szandálban mászkálni. De ezzel a lehetőséggel Pisti nem élt, csak én. Célba vettük az állatkertet, amit már előző alkalommal is meg szerettünk volna nézni, csak túl hideg volt hozzá. Na, most tökéletes volt az idő. Leszálltunk a Tiergarten-nél, nézelődtünk egy Trödelmarkt-on, azaz bolhapiacon. Ez alatt persze nem az Ecseri-féle színvonalat kell érteni. Nagyon szeretem ezeket a piacokat, annyi sok érdekes dolgot lehet kapni, legjobban persze az ékszerek tetszenek, olyan választék, minden darabnak külön története van, és még egy ilyen biztos nem jön szembe az utcán.

Aztán bementünk az állatkertbe, hatalmas volt a sor, másnak is eszébe jutott ez a program hétvégére. Petrától kaptam egy kuponfüzetet ajándékba, azt mondta, megérdemlek egy ilyet, annyit jövök-megyek Berlinben. Ezzel a kuponfüzettel mindketten 25%-kal olcsóbban tudtunk bejutni, de csak az állatkertbe, az akváriumba nem, mert persze turpisan úgy volt megoldva, hogy a kettő együtt nem használható fel. Sebaj, így is jobban jártunk.

Szó szerint egész nap az állatkertben voltunk, rengeteg állat van, legjobbak szerintem a majmok., ők csinálják a fesztivált mindig. Amúgy az itt eltöltött két hónap alatt rengeteg állatnevet tanultam csak abból, hogy egy hat éves állatmániás kislányra vigyázom, illetve múzeumba, állatkertbe járok, új nyelvpedagógiai módszer, haha.

Az alábbi három kép közül melyik a kakukktojás?

A Berlin Zoo nagyon nagy élmény, otthon is el akartunk már menni Pistivel. Hát úgy alakult, hogy Berlinbe hamarabb sikerült eljutunk, mint a Városligetbe. Az állatkertezés olyannyira elhúzódott és olyan fáradtak voltunk utána, hogy nem sokat tettünk már aznap este, kiültünk/ kifeküdtünk a Spree partjára a Reichstag-tól nem messze, a Hauptbahnhof-fal szemben egy parkba. Nagyon idilli volt. Aztán hazamentünk. Vasárnap kicsit később indultunk el, mert Wernerrel beszélgettünk. Werner nagyon kedves és jófej, de ha egyszer elkezd beszélni, nem lehet lelőni. Mesél mindenről, magyaráz, kérdez. Ha Petra itt van és látja, hogy mennék, akkor rászól, hogy Werner, a Rékának megy az S-Bahn-ja. De Petra dolgozott. Egyébként nagyon sokat lehet Wernertől tanulni, meg tök jók a sztoriai is. Aztán szerencsére elmentek Caroval füvet gyűjteni a nyulaknak, így mi is gyorsan eljöttünk. Elmentünk Charlottenburg-ba, leszálltunk a Sophie-Charlotte-Plazton és elsétáltunk a Schloss Straße-n a kastélyig.

Én abban reménykedtem, hogy lesz megint kirakodóvásár, de sajnos nem volt, így csak a kastélyparkban sétáltunk. De gyönyörű volt és hatalmas. Leültünk egy padra, megebédeltünk, nézelődtünk, pihentünk. Ezen a napon nem pörögtünk annyira, örültünk a jó időnek. Átmentünk a Tiergarten-be, fűben ültünk, frapuccinot ittunk, sajnáltuk, hogy már vasárnap este van. Aztán hazajöttünk, beszélgettünk, bepakoltunk.

Pisti ezúttal busszal ment haza, reggel fél tízkor indult Messe Nord-tól, ahonnan három hét múlva én is indulok majd.

2010-06-09T19:01:00.005+02:00

Ez így tarthatatlan, mindig lemaradok és a végén nincs kedvem leírni a dolgok egészét, csak nagyvonalakban, pedig rengeteg minden kavarog a fejemben. Próbálom magam behozni,.. Kezdem a Pre-Pisti korszakkal, haha, elég szarul hangzik, szóval a látogatása előtti héttel.

Pénteken végül találkoztam Cilivel, aki német szakos, egy napon van a születésnapunk és még a mobilunk is ugyanolyan. Ennyit elég tudni. Meg azt, hogy szuperul ismeri Berlint, én meg hagytam magam vezetni. Így jutottunk el Prenzlauer Berg-be egy Winery nevű helyre. Prenzlauer Berg amúgy nagy bohém negyed, egykor művészek és házfoglalók lakták, mára, ahogy ez lenni szokott, menő lett és drága, az ingatlanárak durván felmentek. De meg van a maga varázsa, a Winery például egy olyan hely, ahol 2 euro belépőt kell fizetni, ezért kapsz egy borospoharat és annyit töltesz után, amennyit akarsz, fizetni távozáskor kell, annyit, amennyit a lelkiismereted diktál. Otthon ez meddig működne? Ja, és mondanom sem kell ugye, hogy nem Koccintós meg Csikós bort ittunk? Utána átmentünk az Oranienburger Straße-hoz egy Clärchens Ballhaus nevű helyre, ahol volt élő zene, szuper hangulat, és kicsit újra Notting Hill-ben éreztem magam, mikor a színesbőrű énekes után énekeltem, hogy éntnószánsájnvensízgon. Vagy akármit. Illetve a következő dialógus is itt sikerült.

menő magyar fiú: Hogy hívnak?

én: Sz.... Réka.

menő magyar fiú: Tényleg? És ezt te választottad magadnak?

Dobogós, amúgy.

Szombat már a szokásos pihivel kezdődött, bár az ablakom alatti játszótéren sikongató gyerekektől viszonylag nehéz volt aludni. Aztán feltápászkodtam és rávettem magam a nagy tettre. Olyat tettem, amit eddig még soha, amitől mindigis tartottam, ami számomra eddig tabu volt, amit két hete halogatok, pedig tudtam, hogy egyszer meg kell tennem. Befestettem a hajam. Haha. De nekem ez tényleg durva stuff. Mindig anya festi, eddig soha nem mertem hozzányúlni, túlságosan is féltettem magam tőle. De nem volt mit tenni, muszáj volt cselekednem. A durva az, hogy egész jó lett, nem mondom, hogy tökéletes, de semmi megbotránkoztatás. A szombat délutánom nagy részét tehát ez a projekt tette ki: előkészítés, bonyodalom, tárgyalás, tetőpont, megoldás (ugye így van, Anya?), utána pedig tovább pihentem, nem kicsit megkönnyebbülten.

A dolgok vasárnap kezdtek érdekessé válni. Mielőtt elkezdtem járni a nyelvsuliba, sokat gondolkoztunk azon Pistivel, vajon milyen emberekkel fogok összebarátkozni. Hát egyet nem vettünk számításba: hogy egy 54 éves görög nagymamával leszek jóban. Pedig így lett. Alexandra, aki mellettem ül, mindig ellát görög rágóval és cserébe rólam nézni le a feladat megoldását, nos ez az Alexandra ’88 óta Berlinben él a családjával. Mikor idejött, a Fal még állt. És ez idő alatt jutott olyan szintre németül, amilyenen most én vagyok. A férje abszolút semmit nem beszél, most tanulja, hogy Ich heiße, esküszöm. Alexandra rettentő nyitott és jó kedvű és vicces, múlt héten meghívott magukhoz ebédre.

Így történt, hogy vasárnap egy órakor, görög unokákkal és gyerekekkel körülvéve néztük az Eurovízios Dalfesztivál ismétlését, miközben mellettem Uzot ittak, én meg tömtem magamba a Tzatzikit, a muszakát, a rucolát, leöblítettem egy kis borral, aztán meg jött a mézes-diós görög joghurt, hogy csak a kulináris oldalról közelítsem meg a napot. Ja, és persze németül társalogtam, simán, ezekkel a görögökkel, itt, Berlinben, én, németül, a görögökkel, szóval ez ám a multikulti ikszpíriönsz, megent, erre varrjon gombot az, aki hülyének nézett azért, mert én bevállaltam azt, hogy ide kijövök. Hogy én a muszaka fölött magyarázom a görög anyukának, hogy hát az oroszok is jók voltak az Ojrovízión.

Amúgy itt Eurovízió láz van, mert egy német csaj nyert, Lena, és mindenhonnan az ő dala folyik, ami első hallgatásra kedves, másodikra aranyos, harmadikra elmegy, de hatszázötvenedjére már eléggé unalmas. A német média szerint elvarázsolta Európát. Hümm. Ki hallott már róla otthon? Amúgy itt van. E. (Csak hogy a Jászságban is érthető legyek).

És akkor majd mindárt jön a többi történés, csak győzzétek kivárni.

2010-05-29T21:31:00.013+02:00

Miután Pisti elment, jöttek a szürke hétköznapok. Hétfőtől csütörtökig délutános voltam, ami azt jelenti, hogy reggel nem kell korán vinnem Carot a suliba, de délután érte kell mennem és egész estig vele lennem. Ilyenkor elmegyek 9-re a nyelviskolába, de hamarabb, háromnegyed 1-kor el kell indulnom, hogy odaérjek Caroért időben. Ezek a napok mindig nagyon kifárasztanak, mert Caro egy energiabomba és az utazás, leckeírás, lefekvés külön műsorszám. Ha reggel én viszem suliba, nagyon korán kelek és már 8-kor ott vagyok a nyelviskolában, de délután nem kell vele lennem, max elhozni a suliból. Szóval négy délutános nap nagyon ki tud fárasztani.

Hétfőn nincs nyelviskola, így délelőtt itthon voltam, rendbe szedtem a dolgaimat, Petrával beszélgettem, délután pedig már Caroval voltam. Mikor másfél hónapja megérkeztem, épp fedeztették az egyik nyulat és mostanra már nagyon várták a kisnyuszikat. Hétfőn kint játszottunk a kertben, mikor Caro odarohant hozzám riadtan, hogy látott valamit a nyúlketrecben. Felnyitottuk a tetejét és ott volt sok-sok ici-pici nyuszi, feketék és zsömleszínűek. Carot aznap le se lehetett lőni, össze-vissza ugrándozott a kertben, hogy ez sokkal jobb, mint a Nutella.

Ez nem az összes, 13 darab van. Jó őket cumisüvegből etetni...

A hét többi napja hasonló módon telt, délelőtt nyelviskola, délután gyerekpesztra. Péntekre eléggé fáradt is voltam. Estére viszont kisütött a nap és szép idő lett, találkoztunk is Gerdával és elmentünk Kreuzbergbe, mert kezdődött a Karneval de Kulturen, péntek volt a nyitóestje. De hamar odébbáltunk, mert pénteke kirakodóvásáron kívül még nem sok minden volt, így megintcsak az Oranienburger Straße-n találtuk magunkat idióta angol turistahegyek között.

Szombaton nagyon fáradtan keltem. Itt bármilyen fáradt vagyok sem tudok 10-nél tovább aludni, mert annyira nagy a nyüzsgés, hogy az egyszerűen lehetetlen. Ha Caro ébren van, akkor futkározik, kiabál, jön-megy a lépcsőn, játszik. Ha nem alszik, a szomszéd ébreszt fel. Ha nem a szomszéd, akkor az ablakom alatt lévő játszótéren sikítoznak a gyerekek. Szóval elég korán felkeltem, megreggeliztem és bementem Berlinbe. Elhatároztam, hogy minden alkalmat megragadok arra, hogy Berlinben legyek, mert bármilyen fáradt vagy letört is vagyok, valahogy mindig feltölt. Na, aznap nem sok mindent csináltam, sétálgattam a Mitte-ben, elmentem a Hackescher Markt felé, nézelődtem a kirakodóvásárban.

Nagyon szép idő volt, dühöngtem is, hogy mikor itt volt Pisti, bezzeg végig hideg volt. Elsétáltam az Alter Jüdischer Friedhof-hoz, a zsidó temetőhöz, amit már nagyon régen meg akartam nézni, csak mindig kimegy a fejemből, hogy szombaton az bizony nem olyan egyszerű, így csak kívülről néztem meg. Majd legközelebb.

Sikerült megtapasztalnom a német plázák atmoszféráját is, nem sokkal jobb, mint a magyaroké. Egészen eddig halasztgattam, hogy vegyek valami normális pulcsit, mondván, hogy most már úgyis jobb idő lesz, de kész, vége, betelt a pohár. Es geht gar nicht. Vettem egy pulcsit. És szükségem is volt rá…Aztán hazajöttem regenerálódni, Werner hívott egy barátjának a szüli napi bulijára, de mondtam neki, hogy mikor ők indulnak, én akkor fekszem le. És ez így is lett, 9 körül mentem aludni.

Vasárnap visszamentem Kreuzbergbe a Karneval der Kulturen-re. Rengeteg ember volt ott, ami számomra egyrészt hangulatos, másrészt nyomasztó. Elnézelődtem a kirakodóvásárban, megebédeltem, továbbnézelődtem. Ettem nagyon finom indiai kaját, olyan nehéz volt dönteni, annyi kultúra étele volt felsorakoztatva, én megy egyrészt ki vagyok éhezve a normális ételre (értsd: bármi, ami nem kenyér, tészta vagy virsli), másrész szeretek új ízeket megismerni. De az indiai tökéletes döntés volt. Pont. Aztán elmentem megnézni a jelmezes felvonulást. Az egészet a Notting Hill Carneval-hoz hasonlítanám, amit eddig sajnos még nem láttam élőben. Kreuzberg utcái is hasonlóak, mint a Notting Hill-i utcák, néhol még színes ház is van, rengeteg az ember az utcákon. A járdán, az úton és az ablakokban ülnek, a házak elé asztalok kipakolva, ahol sütiket árulnak. Ez is olyan, ami soha nem lesz otthon.

A felvonulásra egy órát vártam, és egy órát bírtam végignézni, de utána annyira elkezdett zavarni a hatalmas tömeg, hogy muszáj volt eljönnöm. Jó döntés volt, mert még hátra volt a fele, amit biztos, hogy nem bírtam volna végig. Ettől függetlenül nagyon jó élmény volt és szeretnék máskor is elmenni. Csak nem egyedül…

Hétfőn Pfingstmontag, azaz Pünkösd hétfő volt, így Werner itthon maradt Caroval. Egész reggel zuhogott és hideg volt, de mivel elhatároztam, hogy minden alkalmat megragadok valami kis kultúra beszippantására, elindultam Berlinbe. Mivel hétfőn a legtöbb múzeum alapból zárva, ünnepnapokon meg még a maradék nagy része is, így fél órán keresztül keresgéltem a neten, hova menjek. Petra jókat nevetett, mert minden alkalommal, mikor láttam, hogy ez is zárva meg az is zárva, felsziszegtem egyet. Végül találtam kettő azaz kettő múzeumot a Museum Insel-en, így elindultam, majd ad hoc módon bementem ez egyikbe. Ez az Altes Museum volt. Szerencsére a németek nem teljesen látják át a magyar diákigazolvány-rendszert, így a fél éve lejárt igazolványomat eddig még mindenhol elfogadták.. Tehát az elte tett még nekem egy utolsó szívességet. A kiállítás főként a görög és római kultúrából fennmaradt emlékeket mutatott be. Jó, jó, csak sok itt a köcsög, tényleg, a kiállított tárgyak kilencven százaléka festett cserépedény volt. De így is két órát maradtam, nagyon lekötött, és mikor kiléptem a múzeumból, elfogott az az érzés, amit csak akkor érzel, mikor egy múzeumból lépsz ki, és első pillanatra minden teljesen irreálisnak hat körülötted. Volt időm ezt átgondolni, mivel leszakadt az ég és negyed óráig annyira zuhogott, hogy esélytelen volt elindulni. Gyönyörű látvány volt, annyira jóleső érzés volt nézni a vihart az Unter den Lindenen az Altes Museum lépcsőjéről.

A legviccesebb azért mégiscsak az volt, mikor felnéztem az egyik edényről, és ott állt előttem Gerda. Mekkora esélye van egy ekkora városban annak, hogy mindketten ugyanakkor ugyanazon a helyen legyünk? Neki is sikerült megtalálnia az egyetlen nyitva tartó múzeumot…

Kedden még szünet volt az iskolákban, így fel voltam készülve, hogy egész napos gyerekpesztra következik. Ezért nagyon örültem neki, mikor Petra bejelentette, hogy kivett egy napot, így az én szabadnapjaimat is megtoldotta egyel. Folytatódott a múzeumozás, csak még tettem egy kis kitérőt. Megláttam ugyanis egy cipőt előző nap a Friedrich Straße-n és éjjel meggyőztem magam, hogy mennyire nagy szükségem is van rá. Tényleg nem tudnék meglenni nélküle: irreálisan drága volt, két nap után úgy kidörzsölte a lábam, hogy most nem tudom hordani, és amúgyis van már itt egy rakat cipőm. De szép.

Aztán kimentem Charlottenburgba, mert a nyelviskolában azt a tippet kaptam a francia építésznőtől, hogy a Berggruen Museum-ban Picasso und seine Zeit kiállítás van. Itt is sikerült féláron bejutnom. Ez a Berggruen nevű műgyűjtő magángyűjteményét mutatta be, de én őszintén több képre számítottam, meg persze az igazi nagyok nem itt vannak. Volt jópár Klee is viszont, amit lájkoltam. A jegy ott még egy másik múzeum látogatására is feljogsított, a Collection Scharf-Gerstenberg-ben a "Surreal Worlds"-öt (?) nézhettem meg. Nekem személy szerint nem jön be a szürreál, valahogy idegenkedem tőle és rettenetesen nyomaszt, de nem olyan értelemben, ahogy szeretem, ha nyomasztanak, lásd Beckett. Egyszerűen ódzkodom tőle, na. És Dalí-t sem nagyon szeretem, bár ez tudom, hogy ciki, kezdhet is kövekkel dobálni a sok tizenkilenc éves sálas-tarisznyás szabadbölcsész lány. Ha már ott voltam, természetesen megnéztem, de nem volt rám túl nagy hatással.

Szerdától visszaálltak a hétköznapok a normális kerékvágásba, de megmondom őszintén, kicsit már hiányzott is, mert olyan feleslegesnek érzem magam, ha sokáig nincs mit tennem. Ez az érzés egészen szerda délutánig ki is tartott, utána pedig megint a hétvégét vártam inkább.

2010-05-25T21:39:00.010+02:00

Ez e bejegyzés gigantikus méreteket öltött, de muszáj volt minden számomra fontos dolgot dokumentálni. Napokra osztottam fel, kiemeltem a helyeket, ahol jártunk, így akinek nincs türelme, ugrálhat a sorok között.

Szerda reggel még felkeltem korán, elmentem Caroval az iskolába, de utána Berlin felé vettem az irányt. Elértem a következő S-Bahnt Wannsee felé, a Friedrich Straße-nál átszálltam és mentem egy megállót a Hauptbahnhof-ig. Fél órával hamarabb odaértem, mint a vonat, és már annyira izgatott voltam, hogy tényleg a perceket számoltam. Mivel Németországról beszélünk, pontban 8 óra 54 perckor érkezett a vonat, nem 53-kor és nem is 55-kor. Elég hamar ki lehet szúrni a MÁV-os szerelvényt, kicsit olyan, mint egy időutazás, szürreálisan mutat az ultramodern berlini pályaudvaron. De nem hiszem, hogy valaha ennyire örültem volna egy MÁV-os vonatnak. Szorongattam a kis „wilkommen in Berlin packung”-omat, amit jó előre kiterveltem, volt benne minden, ami német, és minden, amit egy nagyobb magyar Tescoban meg lehet kapni, de ez német. Bocs. Német Haribo, német Hanuta, német Kinder Schokolade sötöbö. Nameg a szuvenír DDR-es Trabi, ami azóta már az irodai asztalon csücsül. Olyan színe van, mint amilyen a miénk volt.

Aztán hazamentünk Borgsdorfba, hihetetlen volt azokon az utcákon ketten végigmenni, amiken én nap mint nap jövök-megyek. Pisti durván fel volt pakolva, Anyáék és tesómék is sok mindent küldtek, plusz hozta utánam a nyári ruháimat, amire eddig még nem volt szükségem, tekintve, hogy durván hideg van. Megettem rögtön vagy két Túró Rudit meg három pogácsát. Kaptam egy anakondát Esztertől és Lilitől, így mondhatjuk, hogy a nővérem kígyót-békát szór rám, az elutazásom előtt ugyanis kaptam tőle egy békát, ami azóta Bertold Brekkt névre hallgat. Rendkívül szellemes vagyok. Plusz van még egy rókám is itt, Pistitől, így teljes az állatkert. Senkitől nem kaptam cuki-muki macit meg cicát-kutyát, lehet, el kéne gondolkodnom, hogy mért nem. Amúgy az anakonda nem kicsi, a nővérem és az unokahúgom nem viccel.

Körbetekeredett a bőröndben.

Anyától és Apától pedig kaptam egy szuper könyvet, bár azért sugalltam, hogy de jó lehet, nahát, de beszerezték nekem. Az a címe, hogy „Berlin, drágám. Csukja be, kérem, a szemét” és kortárs magyar írók (pl Kertész, Parti Nagy, Nádas, Esterházy, Garaczy sötöbösötöbö) írásait tartalmazza. És nagyon jó. Ám.

Szerda koradélután még visszamentünk Berlinbe, sétáltunk az Unter den Linden-en kicsit a Reichstagtól a Museum Insel-ig, kávéztunk a Lustgarten mellett, aztán hazajöttünk.

Sokat gondolkoztam ennek a képnek a címén. Hiába.

Itt viszont sikerült: Életkép a Brandenurgi Kapu előtt: tarháló címermedve és pózoló Stormtrooper - Berlin tényleg multikulti.

Itthon találkoztunk a családdal, nagyon kedvesek voltak, Caro örült az ajándék lónak (nem, akkor sem írom le, ennyire még én sem vagyok közhelyes), Werner pedig a bornak és a kenyérnek. Merthogy megkérte Pistit, hogy hozzon magyar kenyeret neki. Werner gyerekkorában minden nyarat Magyarországon töltött, így neki Magyarország az eltűnt gyerekkorát idézi fel. Rengeteg szót tud magyarul és a kedvenc ételei is magyarok. Szóval jól sikerült az első este, Caro rögtön kipécézte magának Pistit és mondta, mondta, mondta…Én tudom, milyen sokként tudja ez érni az embert, aki épp csak megérkezett.

Csütörtök reggel felébredtünk, és azon morfondíroztunk, hogyan tudunk hamar elosonni, hogy ne zavarjuk Petráékat. Nem sikerült. Mire lementünk a lépcsőn, az asztal gyönyörűen meg volt terítve, friss kávé, zsömle, lekvár, pogácsa, felvágott, virágok az asztalon. Mindenki ott ült és együtt megreggeliztünk, beszélgettünk, nagyon jó volt. Szerencse, hogy Pisti is tanult németül, sőt, ő gimiben még nyelvvizsgát is csinált, szóval az én eredményeimtől fényévekre van, de ő se használta azóta, és hát sokat felejtett. De a megértéssel nincs baja, ha meg nem ment valami, azt tudta angolul is mondani. Így mindenki megértett mindenkit. Hát ööö… Nagyjából. Amúgy Pistinek beugrik egy csomó szó, hogy ja, tényleg, ez így van, én meg megtanulom, hogy nahát, ez így van?

Reggeli után megkaptam Caro egyik színes pulcsiját, mert az én három pulcsimat, ami itt van, már unom váltogatni, és indultunk is a városba. Ezen a napon (is) rengeteg mindent láttunk.Elmentünk a Bernauer Straße-hoz, ahol megnéztük a már említett Fal Múzeumot, a "szellem megállókat", láttunk régi aktákat, korabeli felvételeket és egy dokumentumfilmet, amit helikopterről vették fel, mikor még állt a fal.

Kettéosztott metrovonal.

Aztán elmentünk a Museum Insel-hez megint, csak ekkor már tele volt emberekkel, hiszen Németországban négy napos ünnep volt: Himmelfahrt, azaz Jézus mennybemenetele és Männer Tag, azaz férfiak ünneplik magukat és jól berúgnak. Ez amúgy így is történt, Berlin tele volt undorító, részeg férfiakkal per fiúkkal, akik hőzöngtek az S-bahnon.

Rengeteget sétáltunk, azt hiszem talán a Friedrich Straße-tól indultunk, a Museum Insel-en keresztül az Unter den Linden-en végig egészen az Alexander Platz-ig. De az a helyzet, hogy már nagyon összekuszálódnak a napok, és nem tudom, mi volt csütörtökön és mi volt pénteken. De úgy emlékszem, hogy innen elmetróztunk a Stadtmitte-ig, ahol megnéztük a Checkpoint Charlie-t. Mikor még a fal állt, ez volt az egyik ellenőrző pont, ahol át lehetett menni nyugatról keletre, azóta tursitalátványosság, az egykori őrbódé helyén áll egy másolat, katonának öltözött férfiakkal, egy euroért lehet fényképezkedni. Sok amerikai turista van itt. Nem álltalánosítok. Csak ténymegállapítok…

Innen átsétáltunk a Potzdamer Platz-ig. Ez a tér megosztja az embereket: valakinek vagy nagyon tetszik vagy nagyon utálja. Werner szerint építészetileg érdekes, Gerit (Petra hippi barátnője) szerint hülyeség. Szerintem nagyon érdekes hely. Ez húsz éve még teljesen üresen állt, mert az egykori Todesstreife-ban feküdt, vagyis abban a sávban, ami a fel két oldala között futott. Ezek a területek ellenőrzés alatt álltak, megközelíthetetlenek voltak, itt álltak az őrtornyok is. Ezért, mikor megnyitották a Falat, egy hatalmas terület állt rendelkezésre a belváros közepén, arra várva, hogy a modern építészek épületeket húzassanak fel oda. Szerintem nagyon érdekes, ez is hozzá tartozik Berlin teljesen kaotikus városképéhez, és külön jó, hogy állandó vitatéma. Itt Sony Center-ben beültünk egy isteni finom tejeskávéra egy nem annyira kedves helyre, elég burnyák volt a pincérnő, de azon a helyen kávéztam, ami a német könyvet elején áll! Ha a nyelvsuliban vagyok, mindig eszembe jut az a kávé.

Keskeny élű épület. Szerintem kúl.

Innen átsétálunk a Brandenburgi Kapu-ig, megnéztük a Holocaust emlékművet, konstatáltuk, hogy ma sem megyünk fel a Reichstag kupolájába, mert iszonyat hosszú a sor, és hazamentünk.

Pénteken állatkertbe szerettünk volna menni, de amint kinéztünk az ablakon, lemondtunk a dologról. Maradt a huszadik századi történelmi vonal: Stasi Museum és Topographie des Terrors. A Stasi Museum eléggé lent van a térképről, mármint a turistaközpontnak számító Mitte-hez képest. Ez valóban az egykori Stasi (Ministerium für Staatssicherheit der DDR) székházában található meg, pontosabban annak egy épületében, mert az valami hatalmas volt. Sajnos az egész kiállítás németül volt, plusz elég kevés kézzel fogható dolgot mutatott meg. Mikor ’89-ben a feldühödött nép betört ide, rengeteg mindent elvitt, felgyújtott, kidobott. Érthető. Ami a legjobban tetszett mindkettőnknek, azok a titkosszolgálati eszközök voltak, az emberi leleményesség határtalan, az alábbi tárgyak mindegyikébe lehet mikrofont/kamerát szerelni: gomblyuk, táska, pénztárca, díszkő, óra, madáretető. A korabeli bútorok is tetszettek, Pistit a nagymamája lakására, engem anyáék iskolájára emlékeztetett.

Innen mentünk át a Topographie des Terrors emlékműhöz, ami a volt Gestapo székház helyén áll, mellette is megtalálható jópár méteren a Fal maradványa. A kiállítás végigjárja az NSDAP hatalomra jutását egészen a nürnbergi perig. Leírhatatlan érzés azon a helyen lenni… Nem is próbálkozom…

Ezek után elmentünk az Oranienburger Straße-hoz, és beültünk egy kedves kis olasz étterembe, ami nagyon hangulatos volt. Végre, egy hónap után megint ettem ehető ételt, megjegyzem, azóta sem sikerült, ha az indiait nem számolom, de arról majd később. A lényeg, hogy szuper jól sikerült ez az este, és ahányszor az Oranienburger Straßse fele járok, eszembe jut, milyen jó volt és arra gondoltam, hogy ha ennek az egésznek vége lesz, mintegy lezárásképp visszamehetnénk. Pisti még nem tud róla:)

Szombatra az volt betervezve, hogy a Söhner családdal kirándulunk, várost nézünk és elmegyünk lángosozni Schloss Charlottenburg-hoz. Ebből az lett, hogy reggel zuhogott az eső és volt vagy 10 fok. Pistivel elfutottunk pékségbe, csináltuk reggelit mindenkinek, aztán bementünk múzeumozni. Petra mondta, hogy ő ilyen időben ki nem teszi a lábát otthonról. Tényleg elég lehangoló idő volt. Elmentünk a Museum Inselhez, mert meg akartunk nézni a Pergamon Múzeumot. Ott akkora sor állt, hogy azzal a lendülettel visszafordultunk. Úgy tűnt másnak is eszébe jutott a múzeumozás aznap. Így elmentünk a Deutsches Historisches Museum-ba, azaz a történelmi múzeumba. Hatalmas volt ez is, a huszadik századot elég rendesen végignyomtuk, az első világháborútól napjaikig, de utána már annyira lefáradtunk, hogy az ókoron meg úgy az egész középkoron végigfutottunk. És a nézd, ez olyan., mint Napoleon kapalja, Te, ez Napoleon kalapja mondatnak is sikerült elhangoznia, az elmúlt négy nap konstans múzeumozásának mintegy stílusos lezárásaként, a kultúrsznobériára azért igencsak hajlamos Sz. Réka ugyanis totál kikészült, Napoleon sapkája mellett is minden további nélkül elsétált volna. Kész. Vége. Nem megy több történelem. Ebben a négy napban akkora dózisban kaptam a történelmet, hogy kérdezzen tőlem bárki bármit, én tudni fogom.

Este hamarabb hazamentünk, mert fáradtak is voltunk, hideg is volt, a Reichstag kupoláját is bezárták már, meg hát, valljuk be, rányomta bélyegét erre a napra, hogy az utolsó… Petra és Werner hihetetlenül jófejek voltak, gyertyát gyújtottak, elővették a volt lengyel au pair által küldött Zubrowka-t és csak meséltek, meséltek… A német márkáról, az első „szabad” nyaralásukról, az NDK-ról. Én pedig bemutattam világháborús német szókincsemet: tank, mesterlövész, fedezékbe. Megkaptam az elismerést. Úgyhogy aznap se sikerült hamar lefeküdni aludni.

Azért vasárnap is terveztünk városnézést. Werner szerint kitűntetést érdemlünk, mint hős turisták, Petra szerint pedig öt nap alatt több mindent láttunk, mint az előző au pair fél év alatt. Elmentünk az Oranienburger Straße-ra, ahol megnéztük az új zsinagógát (Neue Synagogue), amit a Birodalmi Kristályéjszakán feldúltak, később pedig teljesen újra kellett építeni. Az Oranienburger Straße és környéke az egykori zsidónegyed, ezért is emlékeztet engem a Dob utcára. Csak nálunk több minden maradt meg. Pontosabban, van, ami megmaradt.

Ezek után pedig sétáltunk a nagy szélben, a Friedrich Straße-n pedig beültünk egy aranyos kis cukrászdába. Ezek a Bäckerei-ok itt nagyon elterjedtek, péksüti, kávé, újság, kedves eladó nénik, otthon is jöhetnének és ilyen áron. Szerintem nagyon hangulatosak tudnak lenni, de ekkorra én már alig tudtam visszafojtani a fel-felerősödő rossz kedvemet, úgyhogy belesírtam a bánatom a berlini manduláspatkóba is. Miután ezzel is megvoltunk, továbbsétáltunk a Museum für Naturkunde -hoz, azaz a Természettudományi Múzeumhoz. Mivel épp időszakos kiállítás van a parazitákról, a belépő drágább, tíz euro. Már majdnem visszafordultunk, mert átlagban 5-7 euro a belépő, és ennyit nem ér meg, szerintem, de akkor megláttuk, hogy mivel nemzetközi múzeumnap volt, ingyenes a belépés. Ez elég nagy szerencse, valljuk be, de annyi múzeumban voltunk már, hogy ez kijárt nekünk. Amúgy nagyon jól jött ki a végére, mert ez látványos és szórakoztató is volt. Itt találhatóak meg a világ legnagyobb dinoszaurusz csontvázai is. És végigkövethettük az evolúciót, megnézhettünk egy csomó kitömött állatot és a tejutat is (Milch Straße, na ez azért a vicces)

Rokonok.

Négy és öt között visszamentünk Borgsdorfba, gyorsan összedobáltuk a bőröndöt és indultunk vissza a Hauptbahnhof-ra. Innen indult Pisti vonata fél nyolckor. Rutinos búcsúzkodóként elmondhatom, ilyen rossz még sohasem volt búcsúzni. Még anno Ferihegyen sem, mikor eljöttem. Borzasztó arra várni, mikor indul el a vonat. Egy srác majdnem lekéste miattam a vonatot, mert odajött vigasztalni, én szóltam neki, hogy záródnak az ajtók. És mikor egyedül maradtam vasárnap este a berlini pályaudvaron, na, azt az érzést nem kívánom senkinek. Elég szarul nézhettem ki, mert egy kedves hölgy odajött hozzám és megveregette a vállamat, hogy „Kopf hoch” azaz fel a fejjel. Aztán hazamentem, elég rossz volt egyedül felszállni az S-bahnra, de este sokat beszélgettem Wernerrel és Petrával, tudták, hogy rossz kedvem van és próbáltak felvidítani.

Azóta pedig megint eltelt egy elég mozgalmas hét, amit napokon belül megírok, hogy végre valahára behozzam magam.

2010-05-20T16:44:00.003+02:00

Ezt a bejegyzért akkor írtam, mielőtt jött Pisti, csak Petra épp leejtette az egyetlen sticket a mobilnethez, így meg kelltt várni, míg Pisti jön és megszereli. Utána meg valahogy nem a blog írással voltam elfoglalva, de már készül egy nagyon hosszú beszámoló. Sztéj tyúnd meg ilyenek.

Csütörtökön és pénteken más tanárunk van, Peri, egy Németországban született török nő, aki hihetetlenül kedves és nagyon jó tanár. Sajnos nekem kicsit lassú a tempó, a csoport felének magyarázni kell, mi az alany meg a tárgy, szóval néha már a falba verném a fejem, de olyankor lefoglalom magam. Amúgy a hét végére egészen megszerettem a nyelviskolát. Mindenkinek van a másikhoz egy kedves szava, hozzászoktam, hogy a mellettem ülő egyiptomi nő délben mindig imádkozik, hogy a török srácok nem engedik, hogy egy nő törölje le a táblát, hogy a franciáknál a segítségkérés „ilfe” és az indiai lány ’is bint’-t mond 'ich bin' helyett. Mostanra már jókedvűen megyek be a terembe, jól esik néha hat éveseknél idősebbekkel beszélgetni. Amúgy Ildikó (néni)nek üzenem, hogy én vagyok a legjobb a csoportból, számomra is hihetetlen, de a tanárok is dicsérik a németemet. Csókolom. Csak Caro szereti hangsúlyozni, hogy a Réka nem tud túl jól németül.

A hétvégém most elég magányosan telt, mert Gerdát meglátogatta a barátja, én meg nem akartam zavarni, így egyedül bolyongtam. Szombaton elmentem a Bernauer Straße-hoz megnézni a Fal egyik maradványát. A Nordbahnhof-nál szálltam le. Ez egy egykori Geisterbahnhof, vagyis szellemállomás. Mikor Berlin felosztották két részre, a metróvonalat ugyanúgy ketté kellett választani. Volt viszont néhány vonal, ahol a szerelvény egy-egy állomásra átment a keleti oldalról a nyugatira. Ezeken a helyeken a metró nem állt meg, csak lassított, az állomást katonák őrizték, a bejárat le volt zárva, a metró jel pedig eltávolítva a felszínről, mintha nem is létezne az állomás. A Fal lebontása után ezeket az állomásokat újra megnyitották. Hihetetlen érzés volt egy olyan helyen állni, aminek ilyen múltja van. Eszembe jutott, hogy olvastam erről Nádas Emlékiratok könyve-ben, de akkor csak egy tényként könyveltem el a dolgot, ilyen is volt, nahát, de mikor ott állsz azon a szent helyen, akkor más megvilágításba kerülnek a dolgok. Meg akkor is, mikor végigsétáltam a Bernauer Straßen, a Fal maradványa mentén…

És rájöttem, mi az, ami miatt nem tudom Berlint hova rakni a fejemben. Hogy a Fal maradványa mellett kocognak a sportos lányok, hogy a Stasi székházon még a függönyök sincsenek kicserélve, míg a mellette lévő épületekben szolárium és fogászat üzemel, hogy a legmárkásabb magas sarkú cipők ott kopognak a Fal egykori helyét jelző macskaköveken és a deportálások helyét jelző emlékoszlop mellé üres csokipapír van lehajítva. Ezt nem igazán tudom szavakba önteni, talán úgy tudnám összegezni, hogy a nem is olyan régmúlt történelem jelen van és beleépül a mindennapokba, ami engem teljesen megzavar és felkavar. És emiatt érzem néha teljesen irreálisnak, hogy itt vagyok, hogy ülök a Berlini Fal történelmét feltáró múzeumban, és rádöbbenek, hogy te jó ég, én tényleg itt vagyok. És ezért érzem reálisabbnak, hogy Londonban éltem egy évet, annál, hogy itt vagyok, sokkal közelebb, a kontinensen, Budapesttől 12 órára.

Vasárnap megnéztem Chekpoint Charlie-t, ami a totál csalódás volt, és elmentem még a Schloss Charlottenburghoz, ahol lehet lángost és kürtőskalácsot kapni á-val és hosszúő-vel. Szép volt, de tudat alatt, elfojtva, nem is igazán akartam, hogy tetsszen, most már ne tetsszen semmi amíg Pisti nincs itt...

2010-05-05T19:10:00.005+02:00

Ez a hét eddig nagyon pihentető, fele annyi dolgom sincs, mint az előző héten. Hétfő volt egyedül kicsit pörgősebb. Reggel elvittem Carot az iskolába, hazajöttem és görkoriztam a konyhában miközben egy félig angol-félig német gyerekeknek szánt National Geographic-os hangoskönyvet hallgattam, amiben négy patkány utazza körül a világot. Azán elmentem Caroért a suliba, hazajöttünk, ettünk és már indultunk is Birkenwerder-be táncórára. Ezt kábé a hátam közepére se kívántam, mert egész nap esett az eső. Itt egyébként konstans hideg van, 13 fok, szóval már nagyon várom a jó időt. Másrészt meg nem szeretem én ezt a hat éves kislányok rózsaszín kis tütüben ugrálnak és de kis édesek műfajt. Érdekes, hogy ez Angliában is nagyon megvan, az ottani első családomnál is balettra kellett vinnem a kisebbik lányt, ami tényleg abból áll, hogy rájukaggatnak mindent, ami rózsaszín aztán meg gyönyörködnek benne, hogy milyen ügyesek. Szerintem ez viszonylag elég gyors és hatékony módja a gyerekek nyápiccá és elkényeztetetté nevelésének, de ez persze nem az én dolgom, csak egy különvélemény. Hazafele szerencsére már nem kellett hatodjára is S-Bahnozni, mert Caro barátnőjének a szülei hazahoztak minket.

Kedden reggel elvittem Carot a suliba, aztán nekem is kezdetét vette az első nap az iskolában. Sejtettem, hogy ennyi pénzért nem egy válogatott társaság vár rám és persze most sem kellett csalódnom az ösztöneimben. Rajtam kívül egy darab au pair van, a többiek bevándorlók, akiknek papírra van szükségük ahhoz, hogy itt maradhassanak. Van itt mindenki, a pakisztáni Ahmedtől kezdve az egyiptomi nőn keresztül az indiai szakácsig. Őszintén megmondva, először igencsak elgondolkoztam azon, mit is keresek én itt, meg is sajnáltam magam, na, hogy azért ezt ne már, de aztán megbékéltem a helyzettel és próbáltam társalogni. Akkor kiderült, hogy mindenki nagyon kedves és nyitott és már megint sikerült szembekerülnöm olyan életutakkal, amikoris magamba szállok és elszégyelltem magam azon, hogy én miért is panaszkodom, hogy honvágy meg család meg szerelem meg minden.

A legjobb mégis csak az volt, hogy mindenki elcsodálkozott azon, hogy még csak három hete vagyok itt és már így beszélek németül. Legtöbbjük évek óta él itt, és most van azon a szinten, mint én. Azért azt se nagyon gondoltam volna, hogy egyszer majd az én németemet dicsérik,hogy az márpedig milyen jó. Jó vicc, haha.

Délután mire hazaértem, megjött Petra is Caroval. Eldöntöttem, hogy elmegyek futni, de már akkor gyanús volt nekem a nagy sugdolózás meg nevetgélés. Mikor visszajöttem, Caro elkezdett kiabálni Petrának, hogy hazaértem. Akkor elém álltak és odaadtak egy Schuletüte nevezetű csomagot. A dolog lényege, hogy Németországban hagyomány a gyerekek első iskolai napján egy ilyen Schuletütét összeállítani, ami tulajdonképpen egy henger telerakva cukorral és csokoládéval. De mivel én állandóan fogyózom, nekem nem édességet, hanem gyertyát, fürdősót, füstölőt, szőlőcukrot raktak bele. Mondanom sem kell, nagyon örültem neki, annyira figyelmes. Caro meg nem tudott napirendre térni a fölött a tény fölött, hogy én közel 24 éves koromban kaptam meg életem első Schuletüte-jét, mikor neki már három is van.

Ma szabadnapos vagyok, reggel elmentem a suliba, utána megvettem életem hatszázötvenedik német könyvét, abban a reményben, hogy na most ebből fogok megtanulni németül, de tényleg. Délután pedig tettem-vettem, pihentem. És jövő héten ilyenkor már itt lesz Pisti. El sem hiszem, annyira várom…

2010-05-03T18:26:00.008+02:00

Szombat délután homokot találtam a Tisza cipőmben, amit közvetlenül a görkorim mellé tettem le hajnali fél négykor. Kezdem elölről.

Ez a hetem nagyon fárasztó volt. Petra délutános volt, így reggelente nem nekem kellett Carot korán vinnem a suliba, helyette viszont egész délután vele kellett foglalkozni: elmenni érte a suliba, kaját csinálni, házit készíteni, foglalkozásokra vinni, játszani, lefektetni stb.

Hétfőn délután kicsit megdöbbentem. Azt eddig is tudtam, hogy Caronak nagyon nehezére esik koncentrálni, de most már azt gondolom, kicsit hiperaktív és/vagy figyelemzavaros is. Hétfőn akkora hisztit vágott le nekem, mert én naív, akkor még azt gondoltam, hogy táncóra előtt gyorsan megírjuk a leckét, hogy utána legyen időnk játszani. Ehelyett, kiabált, toporzékolt, lesöpörte a ceruzáit az asztalról, hogy ő nem csinálja. Azóta kidolgoztam a taktikát, hogyan írjunk leckét, így viszont elhúzódhat akár három óráig is, mire kész, annyi pihenőt kell tartani közben. Szerintem az a legnagyobb baj, hogy nincs rendszer az életében, és nem következetesek vele. De nem az én dolgom megnevelni, én csak vigyázok rá. Ettől eltekintve, a többi nap nyugodtan telt, de mire este nyolckor ágyba dugtam, már majdnem mentem én is aludni, annyira kifáradtam.

Itt Caro virágcsokrot készít nekem.

A keddi nap mottója a Fallschirmspringer azaz ejtóernyős. Petrának van két mániája velem kapcsolatban: egy: én milyen sportos vagyok (sic!); kettő: beszélgessek sok némettel, úgy tanulok legjobban, ha sokféle beszédet hallok. Namost, a kettőt sikerült összekötnie. A szomszéd szokott futni, és mikor Petra megtudta, hogy én is, akkor kitalálta, hogy szól neki, és futhatunk együtt. Bár én jobb szeretek egyedül futni, gondoltam, miért ne. Kedd reggel becsöngetett értem Peter, a szomszéd. Mikor megláttam, már tudtam, hogy nem egy kategória vagyunk: hipiszupi futó felszerelés, csupa izom. Kiderült, hogy húsz éve ejtőernyős oktató, emellett hobbiból búvárkodik. Amúgy úgy is éreztem magam, mint egy kiképzésen, a „kis kör”, amire mentünk egy óráig tartott és lefutottunk kilenc kilométert. A miheztartás végett én negyvenöt perc alatt futok le öt kilométert, de akkor nagyon formában vagyok. De szerintem máskor is elmegyek vele futni, mert legalább motivál.

Szerdán reggel Petra mondta, hogy menjünk el biciklizni, jó lesz izomláz ellen. A dolog ott kezdett gyanússá válni, mikor mondta, hogy hozzak magammal vastag zoknit. Negyed óra múlva, már görkorikat próbálgattam. Igen, két hét után kaptam görkorit, azóta mindent abban csinálok a házban, hogy gyakoroljak. A fékezést majd Werner megtanítja a jövő héten, most Caro tanítgat, úgy, hogy akadálypályát épít a nappaliból és feladatokat kell végrehajtanom: nyisd ki az ajtót, vedd fel a táskát, kerüld meg az asztalt. Létezik olyan nyelvpedagógiai módszer, ami szerint először nem kell beszélni a tanórán, csak a tanár által mondott instrukciókat kell végrehajtani. Na, én pont így éreztem magam. Egy hat éves kislány tanít németül görkorizni, erre jó az eltebétékás diploma, lehet kaparni.

A csütörtök viszonylag nyugodtan telt. Délelőtt elmentem a nyelvsuliba, ahova járni fogok, mert nem jeleztek vissza, hogy elfogadták-e a beiratkozásomat. Az van, hogy nem éri a gyakornokosdis papír, szóval buktam azt, hogy féláron tanulhatok. De így is nevetséges az összeg, 110 ojrót fizetek azért, hogy hat héten keresztül heti négyszer kilenctől egyig ott legyek. Otthon ennyi pénzért a Katedrában tanít egy harmadéves nyelvszakos másfél hónapig heti két délután. Kábé. Szóval nem panaszkodom, csak elhúzták a mézesmadzagot az orrom előtt és nem örülök neki.

A péntek volt a csúcs, reggel kellett vinnem Carot a suliba, utána meg indulás a lovaglóóra Sachsenhausenbe. Nem szeretek oda menni, mert egyrészt messze van, Oranienburgban még át kell szállni, másrészt nyomaszt az a hely. Tudom, hogy mi volt ott nem is olyan régen, és sajnálom meg nem píszí meg minden, de nem tudok elvonatkoztatni. Nem megy. Hogy ott megy el a busz a gyönyörű rendben tartott házakhoz tartozó gyönyörű kertek között, tulipán meg liliom meg giccsoid kertitörpe, aztán egyszercsak egy emlékmű, hogy a halálmenet útvonala. Számomra ez felfoghatatlan, hogy lehet ott lakni, oda hazamenni meg vacsorázni meg hintázni meg beszélgetni.

De a lényeg nem ez, hanem hogy a lovaglóóra után indulás haza, felszállás a buszra, az a buszmegálló és az a busz, amit Werner nekem mutatott. De. Mert ugye egyértelmű, hogy van de. Szóval, de a busz nem arra indult, amerre kellett volna. Mire ez tudatosult bennem, egy nagy puszta közepén voltunk. Odamentem a buszsofőrhöz, megkérdezni, jó irányba megyünk-e, de nem értettem, mit válaszolt. Kértem, ismételje el, mert nem értem, de ő csak motyogott az orra alá, én meg mondtam, hogy oké, de nem értem, annyit mondjon, hogy igen vagy nem, jó irány vagy nem, de erre is tovább motyogott. Hihetetlen nagy (anya ne figyelj ide) faszfej volt. Végül leszálltunk a puszta közepén, átmentünk a másik oldalra, de a busz kábé óránként járt csak. A dolog vége az lett, hogy hívtam Petráékat, akik mondták, hogy maradjunk ott, jönnek értünk. Háromnegyed órába telt, mire odaértek, de Caro nagyon jól viselte, találtunk egy kis patakot kacsákkal, ott sétáltunk meg köveket dobáltunk meg virágot szedtünk. Ezért szeretem én a gyerekeket, abszolút nem akadt ki. Sőt, mondta, hogy máskor görkorival kéne ide jönnünk, tök jó út lenne hozzá. Na már csak az kéne, görkorival Sachsenhausenben… Amúgy Petráék is csak nevettek és mint utólag kiderült, sikerült kifogni valami körjáratot, amiről eddig ők sem tudtak.

Hazaértünk és utána fél órán belül indultam is Berlinbe, mert Gerdával találkoztam. Elmentünk a Zapata nevű helyre, ami az Oranienburger Straße-nal található. Nem is igazán tudnám definiálni, talán azt mondanám, romkocsma, de tízszer akkora, mint amekkorát eddig láttam. A belváros közepén egy lerobbant épület, az aljában kocsmákkal, a belső udvarában kortárs képzőművészek által kiállított tárgyak, a falakon vetítések, az udvar felszórva homokkal.

Hihetetlenül jó a hely, és ismét sikerült bizonyítani a tézist, hogy az alkohol fejleszti a nyelvtudást. Két sör után nem tudtam angolul, három után nem tudtam magyarul, de négy sör után valami irgalmatlan jó lett a németem. Elég későn sikerült hazaérnem, mellettem az S-Bahnon csúnya tizenéves rokkerfiú fogta a barátnője kezét, akinek a kabátjára rá volt száradva a saját hányása, és közben Kiss Tibi énekelte a fülembe, hogy Berlinben lassú volt a fény. Csak hogy stílusosak maradjunk. Vagy közhelyesek, nem tudom.

Szombaton feltápászkodtam, egész nap nagyon fáradt voltam, de nem tudtam aludni. Végül délutánra összeszedtem magam és bementem Berlinbe. Nem volt valami szép idő, de Berlin csúnya időben is szép. Vagyis nem mondanám, hogy szép, hanem hogy meg van a maga varázsa. Nagyon sokat sétáltam, leszálltam az Oranienburger Straße-nál, onnan elmentem a Friedrich Straße-ig, a Spree folyó vonalán a Reichstagig, a Brandenburgi Kapu-hoz, ahol majális volt, sörrel, kolbásszal, német akcentussal angolul éneklő török popsztárokkal, légvárakkal. Vattacukor nem volt. Sétáltam a Tiergartenben, a Potzdamer Platz-ig, onnan vissza a Brandenburgi kapuig a Holokauszt emlékmű mellett és végül a Friedrich Straße-nál vissza. Ez kábé két és fél óra volt, este annyira fáradt voltam, hogy Wernerék rajtam nevettek, hogy fél kilenckor alszom.

Hazafele az S-Bahon még az is kiváló volt, hogy az egyik állomáson neonáci tűntetőkkel telt meg a szerelvény, őket követték a rohamrendőrök. Mellém is befészkelte magát három bőrfejű állat, akkor nyeltem egyet. Meg mellettük meg előttük meg mögöttük. Mindenhol. Aztán láttam, hogy utálom az embereket feliratú kitűzőjük volt. Akkor nyeltem még egyet. Aztán három megálló után leszálltak a rohamrendőrök és csak a neonácik maradtak. Igen, ekkor is nyeltem egyet. Aztán végül leszálltam és azon kívül, hogy tetőtől talpig végigmértek, nem történt semmi. Csak nyeltem egyet.

Vasárnap délben megint bementem a városba. Mostmár annyira közel van, hogy Pisti jön, hogy azokat a helyeket derítem fel, ahova együtt akarunk menni: Zoologischer Garten, Stasi Museum ésatöbbi. Így azért sokkal jobb bolyongani, hogy tudom, hogy tíz nap múlva itt lesz velem. Már készítem a tervet, mikor mit nézzünk meg. Amúgy laza vagyok ám. De tényleg. Nem lesz órára lebontva, na. És vettem neki szuvenírt az irodai asztalára, de mivel drágállottam a boltban, lealkudtam egy török árusnál. Bocsi, de hát kapitalizmus meg minden.

Szóval ennyi történt velem, de többet nem hagyok ki ennyit az írások között, mert nagyon sok ennyit írni egyszerre. Meg biztos olvasni is.

2010-04-26T12:14:00.001+02:00

A múlt hét hátralévő része hasonlóan telt, mint a többi nap: reggel fél hatkor kelés, Caro keltegetése, reggeli és uzsi készítése, iskolába menni, délután pedig értemenni, kaját csinálni, és amit én sem gondoltam volna, de bizony: német helyesírást javítani illetve olvasásban segíteni. True story.

Péntek este mindenki nagyon izgatott volt, mert szombaton volt Caro első lovagló versenye. Anyuka sürgött-forgott a konyhában, Caro pedig megfürdött, mégpedig másodjára, mióta itt vagyok. Ebben is hasonlítanak az angol gyerekekre… Lényeg a lényeg, nagy nap volt a szombat, mert Caro még hajat is mosott. Péntek este átjött Petra barátnője, Geret, aki megcsinálta nekem az igazolást, hogy gyakornok vagyok, és aki egy igazi csodabogár, egy kiöregedett hippi. Ma mesélte Petra, hogy Geret évek óta pereskedik mindenkivel, mert tűntet és plakátokat készít és már az egyetemen is igazi lázadó volt. Este még Werner bekopogott, hogy nincs-e kedvem velük borozni, de én már a bárányos pizsamámban néztem a tv-t félálomban, úgyhogy ezt kihagytam. Én itt minden este kidőlök, nem csak fizikailag, de szellemileg is totálisan kifáradok, sok még nekem, hogy mindenhonnan német szó jön.

Szóval szombat reggel így közösen megreggeliztünk. Számomra ez nagyon érdekes élmény volt, au pairként hozzá voltam szokva, hogy a hétvégén fölösleges vagyok, olyankor együtt a család én pedig megpróbálok minél láthatatlanabb lenni, elosonni vagy éppen bezárkózni. Szombat reggel is úgy mentem le a lépcsőn, hogy majd gyorsan bekapok valamit, de mikor leértem, láttam, hogy mindenki az asztal körül ül, nekem is van tányérom, kávé a bögrémben, zsömle félbevágva. Nagyon meglepődtem, mert nem erre számítottam. Ezek után megérkezett Petra apukája, egy echte NDK-s nagypapa, és elindultunk Sachsenhausenbe. Reggel nagyon hűvös volt, itt nagyon hűvös volt egészen a hétvégéig, én pedig alapból fázós vagyok, úgyhogy ami vastag ruhám volt, azt magamra vettem. Ki is lettem kicsit nevetve, de én mondtam, hogy Dojcsland iszt ájnfáh cú kált für mih. Caro végül harmadik lett, kapott ajándékot, nagyon aranyos volt. Aztán Petra apukája elfuvarozott az oranienburgi S-Bahn állomásig, nem sokat beszéltünk, de ő volt az első, aki magázott, mióta itt vagyok. Először nem is értettem, kihez beszél. No meg a keresztapám varburgja óta most láttam először autó hátsó ülésén kockás plédet leterítve. Ez elég viccesen hatott egy bmw-ben amúgy.

Aztán délután bementem Berlinbe, hogy találkozzam Gerdával, akinek a nővérével vagyok jóban, de mivel Gerda is most jött ki au pairnek, gondoltam, jó ötlet felvenni vele a kapcsolatot. Hirtelen ötlettől vezérelve bicajjal mentem be Berlinbe, ami egyébként hatalmas élmény volt, és amint lehet, megint bicajjal megyek majd. Elég nagy menőség végigtekerni az Unter den Linden-en, a világ urának éreztem magam, gondoltam, elmehet mindenki a francba, aki nem tudja, milyen menő ez, de mikor átmentem a piroson és majdnem elütöttem egy riksást, úgy döntöttem, hogy akkor most visszaveszek az arcomból kicsit. Ötre volt megbeszélve a találka Gerdával az Alexanderplatzon a TV torony előtt. A telefonom sajnos lemerült, de a magyar mobilomban benne volt Gerda száma, mikor késett pár percet, írtam neki, hogy itt vagyok. Aztán késett 10 percet, aztán húszat, aztán fél órát…. Egy óra után feladtam, és hazamentem. Miután bedugtam töltőre a telefont, látom az sms-eket: Ő is írt. Ő is ott volt. Ő is egy órát. A másik oldalon…És valami miatt nem kapta meg az sms-emet. Végül másnap ugyanott, ugyanakkor sikerült találkozni, kávéztunk, pezsgőztünk, sokat beszélgettünk, egyre értem haza. Szóval jó volt.

Szerencsére ezen a héten Petra délelőttös, tehát reggel nem kell korán kelnem, hanem este kell itthon maradnom Caroval. Még egy szuper hírt kaptam tegnap: augusztus 12 és 21 között a család nyaral, tehát nekem is szabadságom lesz, és Pistivel már azt tervezzük, merre fogunk utazgatni abban a másfél hétben. Már vannak esélyes helyek…

2010-04-21T15:50:00.001+02:00

Vasárnap találkoztam Maude-dal, mert délben együtt grilleztünk. A grillezés mondjuk túlzás. Sok előrecsomagolt kolbász megsütve egy Barbacue asztalon. Nem volt finom. Itt nagyjából semmi se finom, csak a Haribo, pedig én nem vagyok válogatós. Tisztára mint Anglia, sótlan, szétfőtt krumli hasonló módon elkészített brokkolival vagy tészta kecsappal. Vákumcsomagolt krumplisaláta. A fogyás garantált, úgy is szerettem volna.

Hétfőn aztán mozgalmasan telt a délelőtt. Először elvittük Carot az iskolába, aztán elmentünk a Patkányházba (Rathaus – itt nevetni kell), hogy bejelentsenek ideiglenes címre. Utána elmentünk felmérőt írni a nyelviskolába, ahova járni fogok. Én lepődtem meg legjobban, de a hatból az ötödik szinten vagyok. Ez kábé azt jelenti, hogy aki az első szinten van, nemhogy németül nem tud, de a seggét sem tudja kitörölni, annyira sötét. Lényeg a lényeg, heti négy délelőtt fogok iskolába menni, öt hétig, mert utána sajnos a nyelviskolákban is szünet van szeptemberig, amikor én már megyek haza. Ezért mindenképpen szeretnék egy intenzív tanfolyamot még nyáron, mert hát mégis azért jöttem, hogy megtanuljam ezt a hülye nyelvet. Ami viszont szuper, hogy nagyon olcsó a kurzus, főleg úgy, hogy Petra bejelentett gyakornoknak a munkahelyére, így csak a fele pénzt kell majd fizetnem. Nincs mese, német öregek otthonában dolgozom. Jó vicc, haha.

A kedd és a mai nap is hasonlóan telt, azzal a kivétellel, hogy ma már egyedül vittem Carot a suliba. Aztán bementem Berlinbe nézelődni. Tegnap nagyon szép idő volt, sajnálom, hogy nem bicóval mentem. Ma azzal akartam, de annyira rossz az idő, hogy nem lehet: egész nap esik, fúj a szél, 8-9 fok van, éjjel mínusz is lehet. De van egy szupernál is szuperebb hír, hogy Pisti jön meglátogatni. Május 12-én, szerdán reggel kilencre már itt lesz és vasárnap estig el se megy! Négy egész napunk lesz, mert nem kell dolgoznom. Igaz ugyan, hogy a jövő hétvégét terveztük, de kárpótlásba kapunk még két egész napot. Szerencsére sikerült vonatjegyet kapnia, bár 45 percet kellett érte sorban állnia. De nem baj, mert 3 hét múlva ilyenkor már itt lesz Berlinben! Mondanom sem kell, hogy már készítem a tervet, melyik nap mit nézünk meg.

Egyébként Maude holnap megy haza, végül vonattal, mert anyukája nem szeretné, ha repülőre ülne. Engem mondjuk már nem érint, mikor hova megy, mert tegnap végre átköltöztem a szobámba, most ő alszik az én volt helyemen. De nem bánnám, ha menne már, mert mindig ellopja a netet…

2010-04-18T11:24:00.002+02:00

Új fejlemény, hogy a német légtér minimum szerdáig zárva, lehet, hogy Maude nem tud hazamenni, de az is lehet, hogy eljön érte apukája autóval, és hazaviszi. Az még jobb, mert akkor apukájának itt kel aludnia, de mivel nincs több szoba, ő aludna az én mostani szobámba, én meg Caroval együtt. Még a nyuszikat kéne behozni és akkor aztán tényleg mindenki együtt lenne...

Tegnap megintcsak Borgsdorfban voltam, Caroval bicikliztünk, játszótérre mentünk, meg nyuszit simogattunk és elmentünk a helyi piacra, ahol háziállatokat lehet venni, meg nézegetni. Na, mi nem vettünk, de például tudom, hogy van a tengeri malac németül, hasznos szó amúgy.

Ma végre megkaptam a bérletemet, a biciklimet és a telefonomat is, meg egy csomó berlini útikönyvet, sőt, Petra mondta, hogy a biciklibérletét is kölcsönadja, így bármikor bevihetem a bicajom Berlinbe és ott is használhatom. Mert amúgy fizetni kéne azért, hogy bringát vigyél fel az S-Bahnra, de én mindenképpen be akartam vinni, úgyhogy szerencsére ez is megoldódott. Kíváncsi vagyok, milyen egy olyan városban bicózni, ahol nem dudálnak és-per szorítanak le az útról, sőt, bicikliút is van. Hümm.

Érthető, hogy már nagyon mehetnékem volt, mert az idő is szuper, egy felhő sincs az égen, de megkértek, hogy ma kivételesen maradjak itthon, mert Wernernek sokat kell dolgoznia. Persze nem mondtam nemet, de már nagyon be vagyok zsongva. Holnap pedig, miután Petrával közösen elvittük Carot az iskolába, elmegyünk egy nyelviskolába, ahol felmérik a szintemet. Nekem sajnos nem kell felmérő ahhoz, hogy tudjam, milyen szinten vagyok…

2010-04-17T12:09:00.002+02:00

Pénteken mindenki arról beszélt, hogy az izlandi vulkáni hamu elért Németországba is, aznap már nem is tudtam volna repülni, mert a berlini reptereket is lezárták, estére pedig már légtér-zár volt egész Magyarországon is, és ez legalább szombat estig így is marad. Szerintem én voltam az utolsó, aki Budapestről Berlinbe repült.

Péntek délután Werner, az apuka, Caro és én közösen elmentünk Caro lovaglóórája. S-Bahn-nal mentünk, mert, ahogy Werner mondta egy ismerősének, akivel véletlenül futottunk össze az S-Bahnon, inkább tömegközlekedéssel viszem Carot, mert nagyon friss a jogosítványom. Hát igen, én is jobban örülök neki, mert szerintem, ha azt a mikrobuszt kéne vezetnem, sírógörcsöt kapnék. Bár, ha jól láttam, automata váltós, de akkor is.

Szóval elmentünk az S-Bahn-nal Oranienburgig, ott vettünk lovaglócsizmát, és utána busszal tovább Sachsenhausenbe, lovaglóórára. Útközben elmentünk a volt sachsenhauseni koncentrációstábor mellett. Ide mindenképpen el akartam menni, mert nekem ez fontos és mivel az egyetemen félig-meddig megcsináltam a Holocaust-programot, sok mindent tudok, egész konkrétan erről a táborról is. Most legalább tudom, hogy jutok el oda. Visszafele mondta Werner, hogy ez egy volt lager, meg mesélt arról is, hogy Oranienburgban rengeteg fel nem robbant bomba maradt a világháborúból. A koncentrációs tábor előtt is rengeteg csoport állt és mikor kérdeztem Wernert, hogy ide simán be tudok-e jönni, helyeselt és mondta, hogy jó ötlet. Na, nekem ez a mentalitás nagyon tetszik, de azért kíváncsi leszek, hogy más német is így gondolkodik-e.

A lovaglóóra elég érdekes volt. Itt, ellentétben mondjuk sok angol lovardával, az is hozzátartozik az órához, hogy a gyerekek lovaglás előtt és után letakarítják a lovat. Szerintem ez jó ötlet, hogy nem csak odaviszik a felnyergelt állatot a gyereknek, mert így megtanulja, hogyan kell gondoskodni, felelősségteljesen viselkedni, és nem csak használni, aztán meg eldobni, hogy más majd megcsinálja helyettem. Bár ez az angol gyerekeknél teljesen elképzelhetetlen.

Miután hazajöttünk, elmentünk négy (!) játszótérre, meg bicóztunk, pontosabban Caro bicózott, én gyalogoltam, mert a jövendőbeli biciklim még Maudenél van. Meg a mobilom, a kulcsom, a bérletem és a szobám is… Amúgy a család nem igazán kedveli Maude-ot, nagyon várják már, hogy elmenjen. Nekem a három nap alatt zéró kontaktom volt vele. Annyit tudok, hogy van egy közös jel, ha a kilincsén lóg egy plüss kulcstartó, akkor itthon van, ha nem, akkor elment. Most épp nem lóg, tehát elment. Remélem, haza tud menni a vulkáni hamutól, mert már nagyon szeretnék a normális szobámban aludni.

2010-04-16T10:24:00.000+02:00

A reptéri és nem reptéri búcsúzkodásról nem szeretnék írni, örülök, hogy vége van.

Egy óra tizenöt perc alatt érkeztem meg Berlinbe, ennyi idő alatt érek haza Budapestről vonattal. Otthon a hangulatomnak megfelelően volt, borús, esős idő volt, Berlinben pedig picit még a nap is kisütött.

Sokat gondolkoztam rajta, mit mondjak majd a fogadócsaládomnak, ha találkozunk. Nem sokat kellett. Caro, a kislány, meglátott és odarohant, elkezdett ugrálni, az anyuka, Petra, is mosolygott, és indultunk is az autóhoz. A parkoló csupa német autóval volt tele, én is valami szép, fekete, karcmentes Volkswagent kerestem. A Volkswagen rendben is volt, csak ez egy ütött-kopott szürke kisbusz volt, négy üléssel és hatalmas csomagrésszel. Petra mondta, hogy ezzel be se lehet menni Berlinbe, mert nagyon rozoga és állandóan kaputt van, de az autópályán nem gond.

Caro egész úton elszórakoztatott, sajnos a felét sem értettem annak, amit mondott, mert olyan gyorsan beszélt. Az autópálya a volt Berlini Fal helyén halad végig, így jutottunk el Borgsdorfba, ahol a család, és ezentúl és is, lakni fogok. Borgsdorf Berlinhez tartozó agglomeráció, a gyorsvasúttal hamar be lehet érni. Szóval, mikor azt mondtam, hogy Berlinben alszom, hazudtam.

A teóriám, miszerint minden német zsebében van Haribo, beigazolódni látszik, mert Caro azt mutogatta hazafele, hogy kapott egy kis csomaggal az iskolában, mert az osztálytársa születésnapja volt.

Este, rendhagyó módon, az apuka is hazajött. Ő Lipcsében dolgozik és csak hétvégenként jár haza, de tegnap kivételt tett. Jó estét kivánokkal köszönt, gyerekkorában sokat járt Magyarországon, mivel a volt NDK-s részen éltek, ugye.

Sajnos még nem az au pair szobában vagyok, mert jövő szerdáig itt van még a mostani au pair, Maude, egy 19 éves francia lány. Szóval akkor költözhetek majd át, addig a dolgozó szobában alszom. Ez a kisebb probléma, a nagyobb az, hogy itt nincs szélessávú, csak mobil internet és az ahhoz tartozó EGY darab stick. És olyan lassú, hogy egy csomó oldalt nem tölt be. Szóval nem tudom, hogy fogok blogolni, de majd kiderül.

2010-04-14T11:46:00.004+02:00

Tegnap este tízre bepakoltam a bőröndömet, persze csak az ezt megelőző szokásos vita után, hogy mire van szükségem és mire nincs. Végül két kilót kellett kiapplikálnom a csomagomból, ami nekem különösen fájt, mert így is csak a legszükségesebb dolgokat viszem magammal. Köztudott, hogy 20 kiló semmire sem elég. Végül konyhai mérleggel dekánként számoltam ki a két kilót, szerencsére rutinos pakolóként tudtam, mit kell eltávolítanom. A csomag másik felére viszont várnom kell még pár hetet, májusban hozza utánam Pisti. Bárcsak ott tartanánk már!

Szóval most már tényleg nincs más hátra, mint előre. Holnap már Berlinben alszom, és eldől, hogy tényleg minden németnek Haribo van-é a zsebében avagy sem. Lehet tippelni.
Amíg ez kiderül, addig pedig egy kis kulturális sárkányeregetés, hogy akkor "ez egy "deutschlandreise", vagyis mostantól kezdve, folyamatosan németeket és nem-németeket kell látnom. Németországban mindent németnek fogok tekinteni. Nem egyszerű. A német emberekben mindig német embereket látni...Németország egy idegen szemével"

Bizony. De a legfontosabb mégiscsak az, hogy don't mention the war.

2010-04-12T12:13:00.005+02:00

Például attól eléggé félek, hogy hogyan fogom megértetni magam. A koncepció az volt, hogy abban a másfél hónapban, amit az elutazásom előtt itthon töltök, majd jól németezek. Azt, hogy mit értünk németezés alatt, azt elég hamar sikerült átdefiniálni. Először úgy volt, hogy minden nap leülök és könyvből tanulok. Elég optimista voltam, ez tény. Az első alkalommal átrágtam magam a melléknévragozáson, és úgy döntöttem, hogy inkább német filmeket fogok nézni. Ezt sikerült is betartanom, csak, mint utólag rájöttem, a német filmipar viszonylag repetatív témákra épít. Kulcsszavai például a náci, a háború, a diktatúra és a bombázás. (Létezik még egy másik vonal is, a szűzesség elvesztése, a váratlan merevedés és a tinibulik mentén, de ezt inkább hanyagoltam.)

Az így felturbózott szókincsemmel tehát már minden további nélkül tudnék mondani olyan mondatokat, hogy én egy mesterlovésznő vagyok; hol a tankom? illetve, a munkanélküliség nagy probléma, de mondjuk azzal, hogy tedd le, mert éles, már igen komoly problémáim lennének. Érthető tehát a félelmem, hogy mit fogok én kezdeni egy hat éves német kislánnyal... Hogy hívok mentőt? Hilfe, hilfe! (?!)

2010-04-06T18:28:00.005+02:00

Mindenek előtt álljon itt egy nagybetűs Warning, illetve, ha kicsikét is stílusosak akarunk lenni, és ugyan miért ne akarnánk azok lenni, legalább itt, az elején, szóval álljon itt, hogy Achtung, de úgy álljon ám, hogy soha senki se tévessze szem elől. Actung bitte, ugyanis ez a blog a "kedves-naplóm-ma-felkeltem-fogat-mostam-wc-n-ültem" témakört járja majd köröl, méghozzá egészen alaposan. A berlini hétköznapjaimat írom majd le benne. Oké.

Azt, hogy miért dönt úgy egy britmániás angoltanár, hogy akkor ő most az (akkreditált -hehe) alapfokú német nyelvtudásával elindul Némethonba, azon már én is gondolkodtam. Mikor mindigis utáltam a németet. Gimi után soha nem akartam újra németül tanulni, most meg itt vagyok, hogy jövő héten Berlinben leszek. Átmeneti elmezavarról lehetne beszélni, ha nem másfél éve tartana az elhatározás. Érdekes.

Az alapötlet persze a londoni au pair-kedésemből jön, mert, hogy úgy mondjam azóta is abból élek. Tényleg mindenre (utazás, napi rutin, gyerekvállalás, sajt ára) van egy "mikor Angliában voltam" kezdetű történetem. Persze ennek valószínűleg csak én örülök.

Csak azt az elmúlt négy év nosztalgikus visszatekintései alatt elfeljtettem, hogy milyen nagyon nehéz az elválás. És ha akkor az volt, akkor most nem tudom, milyen lesz.